Hogy is kerül e téma terítékre?
A szenvedély, az odaadás feszültsége, a megszerzés öröme, az önpróbáló és feloldó játék, egyszóval a hozzáállás, az ember viszonya az, ami lényeges. Közönségként, készítõként, alkotóként egyaránt. Érzelmeink vállalása, a szépség és az igazság keresése olyan alapattitûd, amely az alkotói szemlélet fontos eleme, egyebek közt a dolgok ismeretével és tiszteletével együtt. De miért is kerülnek ide ezek az evidenciák? Mert a szorongó, rosszulléti társadalom önkifejezését nem találva a közöny látszólagos kényelmében tesped. Zsibbadunk. Érzelmeink fagyhalálával a magánélet is funkciótlanná válik.
„Szeretkezz, ne háborúzz!" – szólt a Szelíd motorosok felkiáltása, s most, hogy ennek a generációnak potenciazavarai vannak, a politikai klimax áldozatává teszik az országot.
Hankiss Elemér diagnosztizálásában, pongyola társadalmunkban minden olyan, mint egy felvonulási barakkban, ahol a keszekusza átmenetiség, hebehurgya kampányok paradigmatorlódásai jellemzõk. Valakire mindig várunk. Megváltóra, Godotra, Valakire, aki majd helyettünk feláll, megold, elintéz. Pedig a kulturális evolúció értékteremtõ és értékmentõ megbízatásai a kezünkben vannak. Nevezzük egyszerûen lehetõségnek és éljünk vele!

Az unalom és a melankólia történelmi genezisére pillantva a növekvõ specializáció tömegek számára jelentette cselekvési lehetõségeinek beszûkülését, döntési deficitet, növelve az egyén  kiszolgáltatottságát.
Gondoljunk egy gyári munkás hangya-létére. A pótolhatóság érzése, az értelmes öntevékenység hiánya, a kihívás nélküli monotonitás s a valóság feletti uralom illúziójának elvesztése tétlenséget, az pedig frusztrációt, szorongást okoz. Nietzshe Ecce homojában mondja: „Nem a kétely, a bizonyosság õrjítõ."
A gépies, valós alternatíváktól mentes, a személyiséget nem igénylõ tevékenységek fáradságot idéznek elõ, s elhasználják az egyént anélkül, hogy testi és szellemi erõit mozgásba hoznák. Keynes, a fogyasztói társadalom prófétája 1930-ban már leírja, hogy a dolgozóknak a szabad idõ addig a pillanatig ajándék, amíg kezükbe nem kapják. Norman Mailer is a kizsákmányolás burkolt és kifinomult formájának tartja a komfortot és a tömegkultúrát. Mára a társas- (udvari, szalon) és a közélet is formális protokollá, médiatáplálékká csökkent, méginkább bezárva az egyén a szûk privátszférájába (Nagy Bandó András Kocka utca 13). Ezen tünetek összességét velleitásnak hívhatjuk. A velleitás az erõtlen vágyak és a bágyatag akarat együttese. Gombár Csaba egyik tanulmányában írja, hogy hozzátartozik egy jellegzetes fintor, a kényszeredettség grimasza s a torokból nehezen kipréselt tagolatlan hang. E jellemzõ deskriptív kórkép patológiás társadalmunkra igaz ugyan, de most az újraosztás reményében fel kell szívnunk magunkat.