A manipuláció (befolyásolás, csúsztatás) a társadalom egészét megdolgozó aktuális mûködéséhez való igazodás, egy érdekvezérelt kommunikáció.
A hatalom önvédelmi kompenzációja, amit a diktatúra paranccsal, a demokrácia súgással próbál elérni. Ez utóbbinak a hatékonysága nagyobb, mert azt hiteti el magáról, hogy tiszteli az irányítottak tömegét, értük teszi. Hazugságai a személytelenség miatt ködösíthetõk, elkenhetõk.

„A hadügy-minisztérium háromféle adatsorral rendelkezett: az elsõ; amivel becsapta a nyilvánosságot; a második: amivel becsapta a kabinetet; és a harmadik: amivel becsapta önmagát."
       /H.H. Asquith/

A média ezen manipulációknak is primér közvetítõje.
A manipuláció alattomos, mert meghagyja alanyának azt a hitet, hogy saját maga döntött. A gondoskodás felszínes, édeskés ízét sugallja azzal, hogy látszat-kényelmessé téve életünket, tudatunkat elérhetõ, megvásárolható, elfogadható mirelit demagógiával látja el. Helyettünk gondolkodnak, megadva a passzivitás gyönyörét.
A manipuláció által közölt üzenet elsõdlegesen maga a manipuláció (már aki ezt felfedezi), az, hogy a hatalom szükségesnek tartja ezt a formát alkalmazni.
A manipuláció egy narkotizált társadalmi állapot, mely az artikulált magabiztosságról szól. Az állapot feltételeihez hozzátartozik, hogy mindenki a megfigyelhetõség állapotában maradjon, vagy a megfigyeltség érzetével viselkedjen.
A hírszerzõ apparátusok, lehallgató szerkezetek, állami apparátusban létezõ korrupciók, idõleges botrányok a figyelem irányítottságára, a súlypontok mesterséges megteremtésére alkalmasak.

A manipuláció elõválaszt, kiemel, kihasznál, megemészt és eldob.
Intimitást színlel, hogy a médiához szoktasson, a jólértesültség bizalmát nyújtja. Sztárokat teremt (Madonna, az anyagias lány, „történelmünk egyik legnagyobb PR gépezete" – Imago 96/1), a megfigyeltet érdekessé teszi. Divatkaméleonokat tart el, figyelmet elvonó cirkuszt produkál. Teszi ezt még csábító kirakatokkal, szirupos filmekkel, banális konzumprodukciókkal, profi bokszmeccsel (neoprimitív módon pankrációval), társadalmi botrányokkal, választási kampányokkal stb..
Edgar Morin francia filmszociológus a futószalagon készített filmek éltetõ erejét, tõkéjét, a star system rendszerét írja le: „A sztár az egész világ számára élvez. A sztár a szent prostituált misztikus nagyságát mondhatja magáénak..., teste megtisztul és feláldozza magát."
„A sztár olyan színész vagy színésznõ (Morin nem gondolhat mindenkire...), aki magába olvasztja a filmhõsök hõsi, vagyis istenített és mítoszi lényegének egy részét, s aki viszonzásul saját lényével teszi gazdagabbá ezt a lényeget. Amikor tehát a sztár mítoszáról beszélünk, elsõsorban az istenítésnek arról a folyamatáról van szó, amelynek a filmszínész a részese, s amely a tömegek bálványává teszik." (1969)
Al Capone magáról állította, hogy a sztár „milliók fejébõl kipattant gondolat", a „közérzület megszemélyesítõje", azaz szabályozottsága és merevsége nyomán mindig az õt éltetõ közösség sajátosságait viseli, kollektív akarat eredménye, személyiségében a néma többség ideája összpontosul. „Az egyes sztártípusok variálódása eligazítást nyújt a társadalmi igények és szorongások alakulásáról" – írja György Péter a Filmvilág 1988/7. számában, majd így folytatja:
„A sztárkultusz a XX. század vallási szinkretizmusának – egészségkultusz, táncõrület, body bulding, vegetarianizmus, asztrológia – egyik legkiemelkedõbb fontosságú jelensége."
A filmcsillag extra gázsiért⁽⁷²⁾ dolgozik, a forgatáskor legendává nõtt kéréseirõl ismerszik meg, magánélete jól fizetõ célpont. „A sztár az, aki egy életen át töri magát a sztárságáért, majd sötét szemüveget hord – úgy jár, mint nyuszika a sárgarépapürével – , hogy ne ismerjék fel" – mondja Fred Allen.
A sztár tipizált karakter, kitalált közönségfogó recept, kellékei konzekvensen kell jelezzék õt, hogy az azonosítás ne legyen nézõi teher (Chaplin botja, kalapja; Woody Allen szemüvege; Humphrey Bogart fülcimpa megfogása és viharkabátja; Pierre Richard cipõje, mozgása; Karády Katalin cigarettája; Schwarzenegger robotléptei, izmai; Bud Spencer pocakja...)

Itt van például O. J. Simpson non fiction szappanoperává turbózott ügye, ahol a média, különösen a helyszíni közvetítéssel élõ televízió szimpatikussá, áldozattá varázsolja az általa kikevert fõhõst, mindezt az eladhatóság kedvéért, a demokrácia nevében az igazságszolgáltatást is epizodistává téve. A média primitív ösztönök kielégítõje, s „a világ szépecskén, lassan alájuk hülyül" – megidézve Fábry Sanyi modoros, ámde nem minden tanulság nélküli, kávéházi bölcseleteinek egyikét.

A legagresszívebb manipuláció a reklám⁽⁷³⁾, a virtuális gumicsont, amely nem kíméli a privátszféra szuverenitását, önmaga hasznára alakítja azt.

„Nem olvasok hirdetéseket, különben minden idõ azzal telne, hogy mindenfélékre vágynék."
 /Canterbury érseke/

A piackutatók az általuk hiperszegmentáltnak keresztelt társadalomhoz igazodva alakítják ki a sikeres reklám- és eladási stratégiájukat. (A reklámcégek belsõ hierarchiái a hadsereg modelljeit követik, használják.)
A reklám a fogyasztói csoportnak új identitást ad, a (még) kívülállók szorongását egy csapásra oldja a termék megvásárlása.
A termék sok esetben csak ürügy a feelingre. Egy kupak, egy leáztatott címke vagy beküldött vonalkódok nyerési lehetõsége a „megváltást" ígéri, legalábbis szomszédpukkasztó kasztugrást. És lám egyszerû emberek, mint mi is, átveszik a nyereményt a szemünk láttára a tévében, tehát vannak csodák. Árulják õket!

A hazugság akkor mûködik jól, ha elemei igazak, annál veszedelmesebb, minél több benne az igazság. Ezen furcsa axiomatikus penge területen mûködik a politikai feszültséget levezetni hivatott humor (Hofi egyszemélyes intézménye s a televízió nélküli hétfõk rádiókabaréja) is.

A manipulációs technikák kétfelé oszthatók, a valami mellett érvelõ, eladni próbáló és a valami ellen, valamivel vagy valakivel szemben hangulatot kelteni igyekvõ, uszító manipulációk. (A célközönséghez idomított artikuláció módszertani kérdés.)

A manipuláció legfontosabb eszköze a montázs. Az elemek egymás mellé helyezése nyomán ugyanis azonnal kapcsolat létesül, s ez az összefüggés lesz a két kép elsõdleges jelentése. Alkalmazása módszerré vált –, olyan módszerré ahol nem fogalmazzuk meg nyíltan a kívánt összefüggést –, ahol asszociációkon, érzelmeken keresztül kúszik be tudatunkba a két kép egymásra hatásából keletkezõ üzenet. A montázs elméletét a szovjet filmmûvészet kísérletezte, s ezek alapján írta le. Kulesov egy közömbös arcot ábrázoló kép mellé rakott egy ételt, asszonyt, majd egy halottat mutató képet. A nézõ megváltozni vélte az arckifejezést attól függõen, hogy melyik két kép került egymás mellé. A filmtér és a filmidõ leírása is maradandó, az érdektelen valóságdarabok elhagyásával, tömörítéssel az alkotó figyelmet tud irányítani. Egy férfi és egy nõ találkozását Kulesov öt különbözõ helyszínen vette fel, a vágás következtében a randevú mégis folyamatos cselekvéssé állt össze („alkotó földrajz"nak nevezte el.).
Pudovkin és Eizenstein metaforái is a montázsra épülnek: az Anya egyik jelenetsorában a forradalmi képekkel párhuzamosan jégzajlás látható, míg a Sztrájk címû filmben a sztrájkolók leverésének képei a vágóhídi mészárlás jeleneteivel váltogatja. Fritz Lang a Tébolyban kánkánt táncoló lányokat mutató képsor után baromfiudvarban pipiskedõ tyúkokat mutat. Vagy egy történetet kellene az olvasónak kiegészítenie: két férfi párbajozni készül, egymás felé fordítják pisztolyaikat. A következõ képen egy madárcsapat rebben...
A montázs a filmkészítés legnagyobb hatású eszköze, tanulmányok sora foglalkozik ismertetésével, fajtáinak csoportosításával.
 
Nézzünk bele a politikai manipulációk világába!
Andzrej Wajda A szabadság illúziója címû munkájában így emlékezik:
„Amikor beiratkoztam a lódzi filmfõiskolára, az épület falán a következõ felirat állt: Legyen a mozi számotokra a legfontosabb. A mondás Lenintõl eredt.
A mozit az ideológiai harc fegyverének tekintették, mondván, hogy ez az a mûvészeti ág, amely a leghatékonyabban szól a tömegekhez, amely képes formálni és átalakítani a társadalmat."
Lenin nagy tanítómester, megállapítása ma is igaz.
Formálnak minket. A szigorúan titkos nukleáris üzemeket és laboratóriumokat tetszetõs környezetû termelõparkként állítják be, a polgári védelem fõhadiszállását luxus atomóvóhelyként reklámozzák.

Az elsõ világháborús angol háborús plakát katonaarca keményen, agilisen mutat rá nézõjére, s a következõ felirat olvasható alatta:
„A hazának szüksége van Rád!" Dürenmatt szerint pedig:
„Hazának mindig olyankor nevezi magát az állam, amikor tömegmészárlásra készül." Hitler a Mein Kampfot így kezdi: „Fanatizáltam a tömeget, hogy politikám eszközévé tegyem!" A goebbelsi propagandaminisztérium dolgozta ki azt az eljárást, hogy az átlagos vetítési sebesség  minimális 16 képkockájának vetítése közben 1–2 kockányi bevágást tettek, amelyek eljutnak ugyan érzékszerveinkig, de nem tudjuk elkülöníteni az észlelésben⁽⁷⁴⁾. A nácik ezen a módon az általuk alacsonyabb rendû fajoknak nevezett emberekrõl készült filmképek közé olyan kockát kevertek, amelyek undorító férgeket, patkányokat ábrázoltak. (Leni Riefenstahl dokumentumfilmjei a Harmadik Birodalom elkötelezettségében, szolgálatában készültek. 1937-ben a párizsi világkiállításon még aranyérmet kapott.)
A kiváltott, irányított ellenszenv elérhetõ, a fanatizálás eszköze ezúttal is mûködött. Az orosz katonai oktatófilmek használták azt a trükköt, hogy a fontos mondandónál a száj egy erõs piros kontúrt kapott, éppen annyi idõre csak, hogy ne tudatosuljon.
Steven Spielberg Schindler listája címû zsidó propagandafilmje egy a kollektív bûntudatot ébren tartó, erõs érzelmeket keltõ „borzalomgiccs". A filmet állami költségvetésbõl több nyugat-európai állam kultúrpolitikusainak döntése alapján egyedülálló módon ingyen kapták meg az ottani iskolák. (Nálunk – a párhuzam nem véletlen – Elek Judit Mondani a mondhatatlant címû, Elie Wiesel üzenete alcímû videokazettát terítették ingyenesen).

Balázs Béla írja le, hogy egy skandináv filmforgalmazó a Patyomkin páncélos jeleneteit más sorrendben vetítve elérte, hogy a lázadással kezdõdõ filmjük végén a bûnösök elnyerték büntetésüket. Goebbels  viszont betiltatta a Patyomkin páncélos címû Eizenstein filmet /1925/, mert a holland matrózok a lázadás hõsies ábrázolásának köszönhetõen beindultak. Az ábrázolt forradalmi pátosz tehát gyökeret vert a flamand partokon.
Király Jenõtõl olvashatunk a forgalmazói filmvariánsokról (közvetett érdek), amelyeket kivágásokkal, jelenetek felcserélésével, a filmzene cserélésével hoztak létre⁽⁷⁵⁾.

Eddig a médiák  közvetítõi szerepérõl volt szó, Vilém Flusser⁽⁷⁶⁾ elõadásaiban, nyilatkozataiban azonban azt vallja, hogy a médiák alakítják is a világ eseményeit. Állítása szerint a CNN kamerája csinálta a történelmet⁽⁷⁷⁾, s robbantotta ki az Öböl-háborút, mindvégig irányítása alatt tartotta, az egész egy hatalmas forgatókönyv szerint zajlott.
A romániai forradalmat valóban a nézõknek megrendezett, televíziós show-mûsorként éltük meg. „Itt leszünk a világ végéig, amikor azonban eljön a világvége, mi azt is közvetítjük!"
 /Ted Turner, a CNN létrehozója/

1980 júniusában Atlantában (az Elfújta a szél és a Coca-Cola után) megalakult a CNN (Cabel News Network) 24 órás, élõ egyenes adásokkal üzemelõ hírtelevízió.
Az általuk alkalmazott hírsztereotípiák ma is uralják és meghatározzák a világ hírmûsorainak arculatát. Referenciái a pekingi diáklázadás, a san-franciscói földrengés, a berlini fal leomlása s a már említett Öböl-háborúnak⁽⁷⁸⁾ (90 fõs stáb; távirányítású rakétára szerelt kamera stb.) az ábrázolása.
„Nálunk nem a filmet szakítják meg a reklám kedvéért, hanem a reklámot a friss hír kedvéért."

Van itt valaki, akit megerõszakoltak és beszél angolul? – címmel jelentette meg Edward Behr önéletrajzát. A könyv címében jól összefoglalja a hírcsinálók, az „elképesztés kalmárjainak" gyakorlatias munkafilozófiáját.

Nézzük a hétköznapjainkat!
Érdemes megvizsgálni, szembesülni a Kapitány házaspár által „mézesmadzag" montázsnak hívott, nyílt manipulációk néhány elemével. A reklámhordozók, a feltételezett befogadó felé kívánatos dolgot társítanak⁽⁷⁹⁾ (elragadó külsejû nõk, férfias férfiak, erotika, régi filmes sablon a gyerek, a majom, a kutya és a fóka, stb.) A lényeg, hogy valamit a hozzákapcsolt pozitív asszociációk segítségével próbálunk eladni.
Mézesmadzag-szerepet tölthet be a jólét, a gazdagság világa, a biztonság, a kényelem, a pénzmegtakarítás, az újdonság, a divat („mesterséges járvány" – G.B. Schaw), a lépéstartás ígérete. (McTahaty rózsadombi sufnijába merkantilista módon gyûjtöget, hogy elismerjék, hogy bizonyítson.)

„A gyárban kozmetikumot készítünk, az üzletben reményt árulunk"
– írja egy amerikai üzletember.

Az image-teremtést, a kitalált és közvetített feelinget⁽⁸⁰⁾ (érzésvilágot) kreatív (lásd Kreatív címû lap) stábok végzik. Mûködõ forma, hogy a termék ritkaságértékét, exkluzivitását hangsúlyozzák, a kiválasztottság érzését sugallják, mágikus szavakat (szakértõ, diszkrét, elegáns, fantasztikus, laboratóriumban tesztelt stb.) vetnek be a marketing⁽⁸¹⁾ szakemberek. A környezet, a háttér esztétikuma is fontos elem, legyen az színszûrõvel megfejelt tenger, lágyító szûrõvel fotografált pázsit, sztárfilterrel felvett belvárosi csillogás. Az anyagba  való célirányos behatolást különféle szakmák végzik, egy újfajta civilizációs valóságot kreálva nekünk.

A manipuláció lényeges sajátossága, hogy igyekszik fenntartani azt a látszatot, hogy szabad választást ad, a döntést a kezünkbe helyezi, s hogy ezt a mi érdekünkben teszi.
 
Azok, akikben tudatosult a hírkészítés mikéntje, a hírválasztás esetlegessége, érdekrendszere, s akik például kipróbálták a filmkészítés egyszerû illúziókeltését, nehezebben szervezhetõk be a tudatuk elleni támadások alanyának, igényesebbek lesznek a szórakoztatásukat felvállaló írott sajtó, mozi, televízió meséjének, varázsának minõségére. Igényesebbek lesznek úgyis mint közönség, mint felhasználó, mint vásárló, mint választópolgár.
Nagyszerû játék, a tudati manipuláció elleni védõoltás az Olajfalók vagy Siklósi Szilveszter Igazi Mao címû filmjének elemzése, amely azt mutatja,
„...hogyan lehet az igazság és hazugság ügyes keverésével egyre nagyobb dózisokban való adagolásával, az igazság fokozatos kiszorításával, végül teljes megsemmisítésével tömegfogyasztásra alkalmassá tenni a félrevezetést, a szemfényvesztést, a csalást."
   /Vida János – Filmkultúra, 1995. május/

A manipuláció mint információszelekcióval, csomagolástechnikával való befolyásolás, tetten érhetõ megnyilvánulásaiban.
A védõoltást megadhatjuk.