"Azt szeretném megmutatni, hogy mi az, ami hozzájárul az emberiség elnyomásához."
 /Jacques Tati/

Egyre nagyobb az olajfolt a világ médiatengerén. Ez még talán beszélõbb hasonlat, mint a médiacápa. A média – mint ahogy egy urániumtermelõ ország sem –, nem lehet semleges. Érdekek vezérlik mûködésüket. Nézzük õket:
Levin (Time Warner), Eisner (Disney és ABC), Malone (MCI) mellett Rupert Murdoch, a jelenlegi legnagyobb mûhold-monopoly játékos, aki immár a tajvani StarTv felvásárlása után megvette a milliárdos nézettségû teljes kínai televíziós piacot. A médiacsászár Ázsiában 300 égi csatorna üzemeltetésének tulajdonosa.
Összázsiai mûsoretetésre készül – írja Almási Miklós a Filmvilág 96/4 számában. A pekingi kormánynak csak az volt a kérése, hogy a BBC-t vegye ki a mûsorkínálatból (politikai alku - gazdasági szabadkéz, törvényerõre emelkedett korrupció). A filmiparban övé a Twentieh Century Fox, komoly érdekeltsége van az ausztrál piacon, szerzõdése van egy Dél-Amerikát lefedõ szatellit programra, Európában övé a BSkyB, amely cég stratégiájában szerepel egy a CNN-nel versenyképes hírtelevízió indítása.
Felvásárolja, és egyszerre tartja kezében a tartalmat és a terjesztést
(a közvetítõ csatornát), legyen az égi vagy földi sugárzás, kábeltársaság. A megvásárolt vagy tönkretett kishalak teteme már csak kultúrhistória. Henry Kisinger azt mondta, hogy a leghatásosabb serkentõszer a hatalom.
És lám. Murdoch filozófiája a botrány s annak profi tálalása, a szomorú azonban az, hogy a globális nézõszám õt hitelesíti. Megvásárolta Angliában a The Sun és a The Times lapokat, elöntötte õket bulvármocsokkal, alpári, silány történetekkel és kétmillió feletti példányszámot ért el velük, messze megelõzve a hagyományokhoz hû napilapokat.
 
A médiacápák egyívásúak, tisztességet ne feltételezzünk, mindenevõk, mindent vesznek, ami kép, hang, hír vagy álhír, szenzáció, hogy megalomán betegségük tüneteit felületi kezelésben részesítsék.
E jelenségkör értelmezése megérne egy újabb misét, na jó, egy újabb könyvet, amely felhívná a figyelmet e homogenizáló tendenciára.

Almási Miklós írja, hogy a baseballsapka és a farmer Hollywood és az „economics os scale" tömegárui (a McDonalds, a mi Friderikusz schow⁽⁸²⁾-mûsorunk szellemi alászállásának mesterséges csûrhangulata, a Coca-Cola, nyelvünk amerikanizálódása) egy új közös nevezõ, amelyet a világ bármely pontján könnyû elfogadni a nemzeti, kulturálisan lecsupaszított társadalom tagjainak. „Az elektronikus oralitás korszakában a kereskedelmi célú logóké a fõszerep." – mondja György Péter esztéta.

Az elmúlt években Európában gyakran tiltakoztak, ellenlépéseket szerveztek, ma inkább az iszlám országok vezetnek be szankciókat, de igaz, titokban ott is nézik.

Megjelent az Európai Unió újabb kulturális értékeket védõ rendelettervezete, amelyben a film- és tévéipar számára komoly védõvámokat akar bevezetni, az amerikai és az égi csatornák ellen a kvóták megszigorítását helyezi kilátásba. Mivel ez csak terv, amit végig kell futatni Európa bürokráciáin, az összes kormánynak és parlamentnek el kell fogadnia, és mivel az USA keményen tiltakozik a WTO (World Trade Organisation) szabadkereskedelmi szabályainak megszegése ellen, az angol The Economist némi iróniával jegyzi meg, hogy majd meglátjuk, marad-e valami a faragási folyamat végére.
 
Mára már Amerika kulturálisan steril képi hipnózisa megaüzletté vált a vér–szex–horror–akció–schowgeil speciális mixtúrája által.
A szatellittelevíziózás⁽⁸³⁾ a vizuális környezetszennyezés méreteit, nagyságrendjét változtatta, növelte többszörösére (Sao Paulótól Dél-Afrikáig, Ausztráliától Új Zélandig).
A globális tévének milliárdos a nézettsége.
A nézõk vizuális csajkarendszerben élik meg a programválasztás szabadságát, a kínálat vélt bõségét, amely a valóságban egyszemléletû, s az eltérõ kultúrákat homogenizáló.
A publikum kondicionálását, ízlés uniformizációját a médiacsászárok már piacideológia alapján teszik. Az ízléskülönbség abban áll, hogy Stallone, Van Damme vagy Schwarzenegger izmait részesítjük-e elõnyben. Csak a last minut happy endhez ragaszkodunk.

Várkonyi Tibor a Filmvilág címû lapban a vezetõ francia állami tévécsatornát, a TF 1-et privatizáló⁽⁸⁴⁾ Bouygues család médicsászárságának mikéntjérõl ír. Európa egyik leghíresebb és legnagyobb magántévéjének tulajdonosai ellen rendõri nyomozás, vizsgálóbírói kihallgatás folyik korrupció, megvesztegetés, gazdasági bûntett, a képernyõ hatalmával való visszaélés vádjával.
A gazdasági összefonódások, érdekkapcsolatok példázataként érdekes belepillantani a vizsgálati anyagokba.

Eszerint a kereskedelmi csatorna riportot készített és sugárzott az elefántcsontparti elnökrõl, aki egyébiránt 1958-ban De Gaulle tábornok minisztere volt. A riport nem tetszett az államfõnek, új újságírót, új mûsort kért és kapott.
A méltató, hízelgõ mûsorért cserébe Bouygues, aki egy építõipari óriáskonszern tulajdonosa is volt egyben, megkapta Elefántcsontpart valamennyi vízépítési munkájának elvégzésére megbízó szerzõdést. Ugyanez történt Gabonban, ahol Omar Bongo elnök a kedvezõ beállításért cserébe milliárdokért rendelt cementet.
Végül – de ki tudja, hány ilyen van még – II. Hasszán marokkói királlyal készült ötvenkétperces, az uralkodót a mennyekbe emelõ interjú, amelynek ellenszolgáltatása az agadiri repülõtér felépítésének megbízása volt. A nagy üzlet tehát nem csupán a busás hirdetési bevételt hozó TF 1 csatorna birtoklása, hanem mintegy hozadékaként az építési vállalkozás profitja is.
 Leo Kirch német milliárdos médiabirodalma mellett Silvio Berlusconi volt olasz miniszterelnök médiacsászársága érdemel figyelmet. Az 1996 elsõ negyedévében tõzsdére vitt Mediaset tõkeemeléses részvénykibocsátása révén 1015 milliárd lírát kasszírozott. Az olasz országos nézettség 43–44%-t jelentõ három televíziós csatorna – a HVG 1996/VII.13-i számának értesülése szerint –, a Spielberg–Katzenberg–Geffen által létesített Dream Work-kel látatlanban kötött szerzõdést az amerikai filmgyártó cég elsõ ötven filmjére. A Berlusconi féle komplexumhoz persze hozzátartozik még egy, az olasz reklámpiac harmadát kezében tartó reklámcég (Publitalia), lemezkiadó (RTI Music) és egy évi 7–8 ezer órányi mûsort gyártó cég is (Videotime).
A televízió, a médiacsászárok kezében tehát csak eszköz egyéb üzleti vállalkozásaikhoz.

Végezetül nézzünk egy helyi médiacsászárt, aki majdnem háborút robbantott ki Törökország és Görögország között egy kis lakatlan sziklasziget birtoklása miatt. A konfliktus azzal kezdõdött, hogy egy török magántévé riportere megjelent a szigeten, kitépte a görög zászlót, s helyébe a törököt tûzte ki. Az akciót rögzítették, s fõmûsoridõben adásba ment. A kereskedelmi tévé tulajdonosa a radikális Hürriyet címû lap gazdája, fegyverkereskedõ.
A hollywoodi „konfliktusmegoldó programon" (a colt erõsebb az ászpókernél) nevelkedett és föltüzelt tévénézõk pedig harcos vérükkel csatabárdot emlegettek.

A világ ilyen. És mi van nálunk? Ugyanez. A Híradó és a Duna TV, a BBC és az Objektív más-más hírt tálal (elemzésre szabad préda). Riporteri kérdéseken, kamerahelyzeten, vágóképek milyenségén, elszólásokon, de fõleg a háttérinformációk segítségével lehet csak igazodni. Médiacézáraink még belvillonganak, a választásoktól jelentõs módon függ létük (visszafelé is igaz).
Sértett nagy öregek, káderek méricskélik, hálásak-e még a régi/új cimborák. Tisztességtelenek, korruptak, a pre capitaly játékosai.
Az erdei játszótéren nyuszika megkérdezi a farkast, hogy lehet médiacsászárnak lenni. A farkas báránybõr foteljébe süpped elegáns, szimpatikus és demagóg.
A madarak azonban csiripelik, hogy kell filmjogokat lopni, lízingelni, a nyereségbõl kifizetni a bíróság által megítélt büntetést, venni, használni, kihasználni, adót csalni, azaz vállalkozni. A kormány vállalkozóbarát, a barát meg kormánybarát, vagy az akar lenni. Ilyen bonyolult és ilyen egyszerû.
David Copperfield ezekhez képest nyeretlen kezdõ.