„Ha nem forradalmasítja a kommunikáció világát a fantázia és az empátia, akkor a kommunikáció sem képes ellenõrizni az eszközök és apparátusok világát."
 /Király Jenõ/

Peter Weir a Holt költõk társasága címû film rendezõje a következõket mondja filmjérõl:
„Ez a film valójában lényünk kreatív oldaláról szól, amit olyan ritkán hívunk elõ késõbbi életünkben. A hat-, hétéves gyerekek festenek, rajzolnak, verseket írnak, még csak nem is kérdezik, tegyék-e.
De valahogy nevelésünk során arra tanítanak bennünket (a rendezõ ausztrál), hogy csak a nagyon tehetséges emberek értenek ezekhez a dolgokhoz, így aztán lemondunk arról, hogy ilyesmiket csináljunk, és hogy megpróbáljuk megérteni, hogyan csinálják a többiek."
Peter Weir filmjének és az itt olvasottaknak közös üzenete, hogy visszatérjünk önmagunkhoz, s onnan szemléljük a környezetünk történéseit.

Belsõ világunk fogalmi értelmezése után célszerû a külvilágot, a társadalmi környezetet megismernünk, és újra és újra felülvizsgálnunk e tudást, a napi aktualitásokat véve tárgylemez alá, hogy a világban elfoglalt helyünket és viszonyunkat racionalizáljuk, s hogy végül önmagunkat  ezek alapján határozzuk meg. Az emberek, éppúgy mint a madarak a sarkcsillagot, keresik a biztos viszonyítási pontot.

„Mit jelent a mûvészet? Egy új tükrözést jelent. Az élet megalkotja a külsõ világ tükörképét, a belsõ világot. A mûvészet ennek a belsõ világnak a tükörképét is megalkotja."
 /Babits Mihály/

Persze nem a külsõ világ lenyomata a fontos, hanem a belsõ világ érintése, rendezése, válogatása, a külsõ személyessé tétele.

„A mûvészet általános szükséglete, annak ésszerû szükséglete, hogy az ember a belsõ és külsõ világot a szellemi tudat fokára emelje, mint olyan tárgyat amelyben saját Énjét ismeri fel."
 /Hegel/

Palotai János Interneten közölt Vizuális forradalom címû írásában azt írja, hogy mûvésznek vigyáznia kell a belsõ és a külsõ világ közötti egyensúlyra, mert ha ezt elvéti, valóságképe vagy lázongó lesz, amelyben egyedül az õ tudata az ellenõrzõ és rendezõ erõ, vagy mechanikus törvények „tudományos" rendszerében gondolkodik, amelyben az emberek nem egyebek, mint élõ automaták.

Az egymás sarkára lépõ hírek, információk hátterének keresése és megbeszélése, a mögöttes érdekek felfedése, a kötések megtalálása nevelõi, értelmiségi felelõsség. Továbbadása, a késõbbiekben leírt szemlélet tükrözése, egy megélhetõ polgári alternatíva lehetõségét vázolja majd tanulóinknak. Ezen lét legfontosabb eleme a kommunikáció, a kapcsolat. Az ember közösséghez való viszonyulását leginkább a kapcsolataival jellemezhetjük.
Teremtett és átalakított világunk eltávolított egymástól bennünket, ezért a visszautat közösen kell keressük.
 Jack Lemmon azt mondta és milyen elegáns fogalmazás, hogy
„ha úgy érzed, hogy nehezen ismerkedsz, próbáld meg felvenni valaki más golflabdáját."
 
A kommunikáció létünk bizonyítéka.

A világ technikai evolúciójának aspektusából következik, hogy az igen nagy tehetetlenségi nyomatékkal terhelt iskolarendszer, a kimenet felõli szabályozásnak engedve újragondolta tanítanivalóját.
A Nemzeti Alap Tantervnek (a késõbbiekben NAT) reagálnia kellett az új információhordozók létére, így feldolgozta az elektro-nikus vizuális környezet folyamatosan bõvülõ információözönét, megoldandó feladatnak tûzte ki annak megismertetését, törleszti nagy adósságát és bevezeti a mozgóképoktatást. A parlament jóváhagyta, hogy Mozgóképkultúra és Médiaismeret⁽²⁾ néven önálló és egyenrangú tananyagként integrálja ezt a területet. A közoktatási rendszer lépéskényszerbe került, 1998-tól az iskoláknak tanítaniuk kell a NAT-ban meghatározott minimális követelményeket.

Szerb Antal a szellem folytonosságának ápolását, az irodalom tanítását, „fáradt és fárasztó tanárok szürke rutinmunkájának látta". (A hatvanas évek középiskolai, ideológiával jócskán átszõtt filmesztétikáját is javarészt irodalomtanárok oktatták.)
A közeli jövõre nézve félelmeim hasonlóak. A rajztanár (köcsög –lepel – háttér) sem feltétlen alkalmas a mozgóképoktatásra, s az sem lenne jó, hogy a kötelezõ óraszám hiányában lévõ paidagogosz nyelné le (keresztbe) e témakört⁽³⁾.

„Nem elég a fuldokló gyermeket kimenteni a folyóból. Valakinek el kell indulni felfelé a folyó mentén, és meg kell akadályoznia, hogy a gyerekeket beledobálják."
 /Barbara C. Harris/

Mert hogy beledobálják, és nem is feltétlenül rossz szándékból. Tudatlanságból, rosszul értelmezett kötelességtudatból, tanácstalanságból, kényszerbõl.
A megfelelõ tanárok képzése késik, a tanterv, a tematika kidolgozás alatt áll, a tankönyvek íródnak, s a pedagógusok körében meglehetõsen nagy a bizonytalanság, a Duna Engelhartzelnél árad.
A Közoktatásügyi Minisztérium Közoktatásfejlesztési és Kutatási Fõosztályának megbízásából (Jakab György, Hartai László és Lányi András közremûködésével) 1996 áprilisában megkezdõdtek az ún.
Regionális Médiaoktatási Központok szervezõ munkálatai.
A nagyságrendben megyei bontású területeken munkába kezd tehát egy érdekérvényesítõ lobbycsoport, amely tanárokból, pedagógiai intézetek munkatársaiból, mozis és tömegkommunikációs szakemberekbõl áll. Feladatuk a Mozgóképkultúra és a Médiaismeret közoktatási integrációjának elõsegítése, az ezen ismeretek átadásához szükséges feltételrendszer kialakítása, a meglévõ, de a használaton kívüliségben szétforgácsolódott erõforrások felkutatása, e célból történõ aktivizálása, régiónként egy információs, szakmai bázishely üzemeltetése. E központok élén moderátorok állnak majd, akik szakirányú alapdiploma mellett egy intenzív cél specifikus képzést is kapnak, hogy vállalásukat kellõ hatékonysággal végezhessék. Munkájuk lesz, hogy szakképzéseket, továbbképzéseket szervezzenek; elvégezzék az intézmények, a mozgóképpel foglalkozó vállalkozások, magánszemélyek közti koordinációt, szakmai programokat, fórumokat hozzanak létre; s az oktatás financiális problémáit pályázatok útján, külsõ források bevonásával részben, vagy egészében megoldják. Szakmai tanácsot adjanak technikai fejlesztésekben, ezek régiónkénti összehangolását végezzék. Segítsék elõ – oldva a mûhelyek elszigeteltségét – a kulturális, mûvészeti értékkel bíró produktumok bemutatását, terjesztését.

A következõkben módszertani önvizsgálatot tartok az eddigi oktatási tapasztalataimról, leírom elképzeléseimet a miértrõl, a hogyanról, a mikéntrõl. Elképzelem magam egy kihívást elfogadó szerepben, hogyan lehet felkészíteni értelmiségi, gyakorló tanító és tanár embereket, filmes vagy újságírói vonalon érkezõ szakembereket e dimenziónyerõ küldetésre. Teljességre, de még a helyzet átlátására sem vállalkozhatok a napjainkban formálódó képzés tartalmát illetõen, az általam fontosnak ítélt fõbb stratégiai pontokat azonban megkísérlem megfogalmazni. Reményeim szerint, mint egy jó puzzle, a végére összeáll majd a kép! Ha már valaki megfogalmazta, mégpedig jól, és rátaláltam, akkor idézem. Hisz arra is jó példa, hogy bizonyos kérdéseket tekintve többen nézünk egy irányba.
Így tehát Marshall McLuhan kanadai szociológussal aki azt mondja, hogy „a világot, amelyet valaha ismertünk, felváltotta a média. Csak akkor leszünk képesek újra felfedezni ezt a régi világot, ha megvizsgáljuk, a média milyen módon nyelte el."

„Az utóbbi idõben a nyilvános propaganda mechanizmusa érdekel, mert azt hiszem,  a legnagyobb fegyver lehet ellenünk."
 /Konrad Lorenz/

„A média igazi üzenete ma a mindenütt jelenvalóság. A média többé nem olyasvalami, amit csinálunk, hanem olyasvalami, aminek a részei vagyunk. Mintegy kívülrõl szembesít bennünket a történelem és az emberiség összes érzéki tapasztalatával. Olyan, mintha nem a fülünket vagy a szemünket amputáltuk volna, hanem magunkat, és aztán egy totális protézist, egy automatát tettünk volna a helyünkbe."
/Gary Wolf interjúja egy Marshall McLuhan néven levelezõ  internetes cyberpunkkal, aki igen jól ismeri a mester életmûvét, gondolkodásmódját. A cikk a Wired 96/1. számában jelent meg, és a 2000 címû lap még ez évben magyar fordításban közölte./