„Óceán partján élünk, s ahelyett, hogy falakat emelnénk, tanuljunk meg úszni."
 /Freedman/

És tanítsuk meg gyermekeinket is úszni!
A gyors változások gyors reakciót, tájékozottságot követelnek a végsõ felhasználótól, azaz tõlünk (is). A gyorsaságkultusszal szemben azonban nekünk meg kell tanulni elidõzni, a dolgokra mért idõt szabadon kezelni. (Az idevágó Bíró Yvette Siessünk lassan címû tanulmány az Európai füzetek sorozatban 1997-ben jelent meg.)
A polaroid , a fast food, hirtelen leves avagy tasak leves, a nescafé, a gyorsolvasás, a lézerprinterek és fénymásolók, hírvillanások világában „kábult vendégek vagyunk, idegenek saját élményeinkben" – írja a professzorasszony.
„Elvégeztem egy gyorsolvasás-tanfolyamot – írja Woody Allen –, és húsz perc alatt el tudtam olvasni a Háború és békét. Oroszországról szól."

A katarzishoz, az extázishoz, a beteljesedéshez, a kielégüléshez vezetõ út elidõzési fortélyait, technikáit ismerni kell, a visszatartás feszültségének oldása adja az örömöt, különben „ejaculation praecox" féle fuccs. Az élvezet forrása a türelem, a varázslat megélése. De ha hajt a tatár, az más, akkor iszkiri.

A tantárggyá váló Mozgókép és média univerzum várhatóan átesik egy rostán, s meg fogják határozni, hogy mi ebbõl az elsajátítandó anyag, adat, kik lesznek az idézhetõ klasszikusok, definíciók. Igyekeznek majd tesztekbe, dolgozatokba suszterolni, számon kérhetõvé tenni a rájuk bízott tantárgyat. Évszámok, rendezõk, „mirõl szól?", „mit jelentenek?", kulcsjelenet, korszakok és jellemzõik kísértenek. Felmerül tehát a kérdés: értékelhetõ-e, kell-e értékelni a tanulók teljesítményét? Hagyományos értelemben – nem!
A tudás eddig képességet jelentett, a szerzett információk agyunkban történõ tárolásának és elõhívásának képességét.
Az elektronikus emlékezetek szerzett információinak tárolása, gyors és adatveszteség nélküli elõhívása azt a lehetõséget teremti meg számunkra, hogy agyunk kapacitását az adatok variálására (homo ludens) fordítsuk, azokat másfajta összefüggésekbe helyezzük.
A rendszert kell megértenünk, hogy használhassuk lehetõségeit, hogy kreatívan csoportosíthassuk (ki)választott elemeit.
Mit is nevezhetünk tudásnak? Lányi András tanárom egy biblikus példával tette érzékelhetõvé, a házasságtörõ asszony esetével. Megkérdezik Jézust, mit tenne a „félrelépõ" asszonykával? Ha nem ítéli el a tettet, akkor a törvénnyel ütközik, amely bötûi szerint kövezésre ítélné az asszonyt. Ha elfogadná a törvényt, akkor saját tanításának mondana ellent. „Az vesse rá az elsõ követ, – s itt mondta Jézus szállóigévé vált mondatát – aki nem vétkezett!"

A világ megértéséhez szükséges „befogadói távolságra" kínai bölcselet figyelmeztet. Egy valós, eredeti kép elõtt elidõzni, mélységeiben bolyongani, valami idõtlenség-élményt jelent. Nagyapám mondta mindig, hogy a „dolgoknak meg kell adni a módját".
És így is van jól, hiszen egy multimédiás generált kép (akár több millió színû) sem tudja azt az élményt adni, amit a kiállítóterem atmoszférája varázsol elénk. A szintetikus környezet dominanciája meg fogja teremteni az eredeti(ség) reneszánszát, megbecsülésének kultuszát. És itt nem feltétlen mûalkotást kell érteni, beszélgetéseket, (rög)eszmecseréket, valódi szerelmet, igazi tengert, természetet, füstös kávéházat, dohszagú antikváriumokat.
Részemrõl, abban a görög tanítási formában hiszek, ahol a hûs, történelmi korokat súgó oszlopcsarnokban sétálva, vagy ennek analógiáján az erdei tisztáson leülve, a tengert hallgatva, netán a tûz körül beszélgetve, vitatkozva bontják szét és magukban teszik össze (a tanító és a tanulók közösen) a világot, immár az õ világukat.
Az iskolarendszer uniformját ez irányba tágítanám.

A média vonzását már korábban is használták, felismerve, hogy a pedagógia nem nélkülözheti a gyermek érdeklõdését. Maupassant A rendjel címû novellájában (1883) Sacrament úr a következõ röpiratot fogalmazza a gyermekek szemléltetõ oktatásáról:

 „A szegénynegyedekben állítsanak fel ingyen színházfélét a kicsi gyerekeknek. A szülõk már a csöppségeket is odavinnék, és egy laterna magica megismertetné velük az emberi tudás alapjait.
A látás mûvelné az agyat, a képek belevésõdnének az emlékezetébe, hogy úgy mondjuk: a tudományt láthatóvá tennék."
A magyarországi kultúrtörténet 1908-ban az elsõ magyar filmszaklapban, a Mozgófénykép Híradóban Révész M.⁽⁴⁾ tollából származó vezércikkét említi, hasonló következtetéssel:
„Bátran állíthatjuk, hogy a mozgófényképészet a gyermeknevelés nagy horderõvel bíró tényezõje, messze kiható, nemesítõ hatással van a gyermek kedélyére, egész lelkületére, mintegy új irányt adva a tanításnak és a tanulásnak."

Nézzünk bele a hazai mozgóképoktatás elõzményének bátran tekinthetõ alternatív pedagógiai elképzelésbe, amely 1984 óta szabad felhasználású, engedélyezett oktatási mód! A 6–10 éves korú gyermekek részére összeállított, Zsolnay József nevéhez fûzhetõ, nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelési programcsomag (késõbbiekben NYIK) lényegét a következõ témakörökben határozták meg: szükségletek fejlesztése, képességek fejlesztése, pozitív viszonyulás, énképformálás és világkép-kialakítás. Vázlatosan, címszavakba tömörítve a hagyományos iskola modelljétõl való különbözõségérõl: lelki egészségvédelem, játék, sajtóolvasás, könyvtárhasználat, közmûvelõdési szolgáltatások igénybevétele s annak igénylése, önkifejezés, vers- és meseírás, riportkészítés, koncentráció, észlelés, ítélet- és fogalomalkotás, nyelvi kommunikációs képességek, kapcsolatfelvétel, véleménynyilvánítás, lényegkiemelés, társas viszonyulások, értékekhez való viszonyulások, önértékelés stb.
A felsoroltak megvalósítása azonban feltételezi az izgalmas személyiségû közvetítõt, tanítót is, aminek a pedagógusszakma züllesztése, alulértékeltsége, rosszul fizetettsége miatt ez idõ tájt igencsak híján van.
A Zsolnay-modellnek ismert egy törökbálinti (gimnáziumi fakultáció) mozgóképoktatási, kreativításfejlesztõ programja, amelyrõl Hartai László és Muhi Klára számolt be a Filmkultúra (92/5 és 94/10) címû lapban.
Az ART mozihálózat tagjai (e kötelékében mûködõ Toldi és Tabán mozi biztosan) igen jó partnereknek mutatkoznak a középiskolai mozgóképoktatás vetítéseinek megszervezésére.

Az önfelfedezõ színjátszás szerepei (mint közösségi rítus, gesztusvilág megismerése, dramaturgia stb.); az írott véleménynyilvánítás felelõssége (kifejezõkészség, stilisztika); a hírkészítõ erkölcsi kérdéseinek, dilemmáinak vizsgálata nagy lehetõség a nevelõ számára.
A technikai újdonságok vonzó voltát, a rácsodálkozás természetességét kihasználva a nevelõ csepegtetni tud.
Platón igazsága szerint  az emberi gondolkodás a csodálkozással kezdõdik. Ez olyan kiindulópont, amely kérdések formájában, tõlünk várja a válaszokat, amelyekre nap mint nap készülnünk kell.

Beszélnünk kell a kulturális környezetszennyezésrõl.
A gyarmatosítás ma sem befejezett folyamat, formája azonban megváltozott. A „haladás" melléktermékei egyben szimbólumaivá is váltak, legfõképpen Kelet-Európában, Ázsiában, és a fejlõdõ országokban. A bangkoki és dzsakartai fiatalok szívét elönti a büszkeség, ha városaikban a pénzügyi hatalmak újabb üveg és márvány felhõkarcolót építenek (a család talán épp a márványbányában dolgozik). A feltörekvõ ázsiai középosztály McDonald's gyorsétkezdébe jár, Reebok cipõben a „dreamteam" sztárjainak gesztusait majomkodja. Jól van ez így? Ez volna a fejlõdés? Beszéljünk róla!
Feltétlenül ajánlom a Kapitány házaspár Rejtjelek sorozatának útmutatásait, ahol a fejezetek végén lévõ feladatok gyakorlatiasak, maiak, jók, mint például: házassági, állásajánlat-hirdetések elemzése; választásikampány-plakátok, szórólapok, választási filmek analizálása (a jelölt öltözéke, mimikája, testtartása, testhelyzete, környezete, színvilága, szimbólumhasználata, nyílt és rejtett üzenetei); Hitchcock feszültségteremtõ eszközei egy filmrészletének vizsgálata alapján (hangeffektek, plánok váltogatása, képi ritmus, arcok, közeli képek); más népek kultúrájáról alkotott vélemények gyûjtése (ítéletek – elõítéletek); Chaplin figurájának jellegzetességei, a geg meghatározása⁽⁵⁾; botrányok, sikerek, preferált ügyek, napilap fõcímek mint társadalmi témák; a Lakáskultúra címû lap alapján következtetések lakójáról (presztízs, kényelem, értékrend, szokás, egyéniség); vezetõi szobák, sikeremberek, hatalmi jelek stb.
Az önkifejezés módjai kipróbálhatóak, fejleszthetõek, a beszéd- és viselkedéskultúra elemei megismerhetõek.
Az újrafogalmazott világ, ahol már az „én" is szerepet kap, az alkotás elsõ lépcsõjének tekinthetõ. Azok, akik kipróbálták ezen játékok egyikét-másikát, empirikusan is felfedezik az illúziókeltés mikéntjét, s akkor nem dõlnek be a felizzott jupiterlámpáknak, sem az ideológiailag túlképzett montírozónak.

Korosztályokhoz adaptálhatóak a kameragyakorlatok (riporthelyzetek, gépállás meghatározások, világítási próbák), szituációs játékok, reklámvizsgálatok, különféle mûsorelemzések. Ha nincs kamera, a Médiakalauz 1. igen ötletesen toalettpapír-gurigából s egy ráragasztott diakeret segítségével készített nézõkét ajánlja a képkivágások gyakorlására.

A bámészkodás és a látás különbözõségérõl van (legyen most!) szó. Az értelmezõ látás pedig a megismerés, a befogadás, a belsõvé válás folyamatának elsõdleges eszköze.
„Nagyon szeretem Csehovot,... hihetetlenül az enyém." – nyilatkozta Dajka Margit, és valóban önmagunkon ellenõrizhetõ, a személyes kötõdések nyitottabbá teszik az embert. Személyes kötõdéseket kell tehát létrehozni!
Azt mondják, ízlésekrõl nem érdemes vitatkozni (ezt nagyapai örökség gyanánt még latinul is tudom!), másfelõl viszont az ízlés fejleszthetõ, s fejlesztésének akkor van alapja, ha minél több elõválogatott (a válogató személyes hitelében bízva) alkotást ismerünk meg, ismertetünk meg. Az ízlés a személyiséggel együtt alakul, fejlõdik, s a párhuzamból is kiderül, hogy egész életünkön át. Balázs Béla fogalmaz segítségemre ekképpen:
„A növekvõ, terjeszkedõ emberi gondolat kitágítja és megsokszorozza kifejezési formáit, másrészt a megszaporodott kifejezési formák segítik elõ  és teszik lehetõvé a szellem további fejlõdését."

Mert az élet csak lenni akar, a szellem viszont hódítani, alkotni, megváltoztatni.

Kultúránkat nagymértékben meghatározó vizuális ingereket – mint más mûvészetek formanyelvét vagy akár az írás kódrendszerét – ismerni kell, hogy szépségeit, megoldásait vagy éppen hatásmechanizmusát észrevegyük, leleplezzük.
 
„Az emberi kultúra nem fényûzés (vagyis hát, dehogynem: fény ûzés) és nem szórakozás. A kultúra: emberré válásunk, öntudatosulásunk iskolája. Akik ezt az iskolát elmulasztják, hiányosan, félig végzik el, vagy elvégzését megakadályozzák, kívül rekednek az emberi élet egyik nagy lehetõségén."
 /Sõtér István/

A mûvészetek értõ ízlelése (esztétika), a harmóniakeresés, az élõ kapcsolattartás (a metakommunikáció, amit a számítókütyü nem tud és nem is fog tudni!), az erre való képesség (odafordulás, szeretet adása, érdeklõdés) életformává válhat, ahol képek, hangok, színek, illatok izgalmas asszociációiból épül fel egy olyan dimenzió, amelyet gyermekkorunkban mindannyian átéltünk lelkünkkel, s melyet átélhetünk most, prezúros tudatunkkal is.