A személyiségfejlesztésnek, a nevelésnek az alapja az egyén, az individuum.
Az „én" tudatosítása, annak minden sajátosságának felismerése, az önirányítás feltétele. A „szellemi önkormányzat" milyensége ad képet a világnak, önmagunkról. A társadalmi környezet és a genetikai determináció állandó szorzóként szerepel, s vizsgálóasztalunkon az ember által kialakított viszonyok, kapcsolatok állnak. Abban hiszek, hogy a velünk történtek mindig döntéseink közvetett vagy közvetlen következményei.
A szerepválasztás és vállalás adja az ego, illetve még inkább a személy pozícióját. Merthogy Buber megfogalmazása szerint „az ego úgy jelenik meg, hogy más egóktól elrúgja magát, a személy úgy jelenik meg, hogy más személyekkel viszonyba lép."

Felelõsség. Vajon tudunk-e kezdeni vele valamit?
Szülõi, nevelõi, alkotói felelõsség, amely felügyeli az újabb generációk világról alkotott képét, értékrendszert, mintákat, az együttélés normáit közvetíti (jelképein át), pedagógiai mûszóval a társadalom részére szocializál.
A felelõsség az, hogyan teszi mindezt.
A nevelõnek meg kell tartani a gyermek egyéniségét, miközben a világ kódrendszereit sulykolja, s jelzésein keresztül az emberek közötti közlekedésre tanít. Fontos, hogy ezt ne a hagyományos katedraszemlélettel tegye, sokkal inkább úgy, mint egy tevékenységszervezõ.
Tudatosítani kell, hogy a tömegkommunikáció is – egyfajta nyelvi egységgel, a kultúra sugárzásával – homogenizál, amit a konformizmusunkhoz⁽⁵¹⁾ léptékel és léptékeljük mi magunk is, önkéntelenül kiszolgálva a hatalmi érdekeket s a hatalom struktúrájának terpeszkedését.

„A tömegkultúrának⁽⁵²⁾ nevezett egyetemes agymosás az embert, a tárgyak tömeges elõállítására és gyors elhasználására kiképzett hasznos szerkezetté aljasítja." – vélekedünk így Lányi Andrással.

Kultúránkban sikerrel háziasította magát az ember. A bioszféra irreverzíbilis pusztítása, szûk látókörû rablógazdálkodás folyik.

„Ez az alkonyi lény dögletes bûzben él, hadüzenet nélküli mindennapos gyilkos háborút folytat a magafajtájúakkal az utakon, a privát szférában fokozva abszurditásig azt a kollektív öngyilkosságot, melyet a termelés a termelésért  és a fogyasztás a termelésért felkorbácsoló mechanizmusai jelentenek a világban."
 /Király Jenõ/

Az érdeklobbyk téglává konvertálják az embert (Pink Floyd: The Wall – 1982), hiszen orwelli módon kizsigerelték szabadságfogalmát, holnapképét, jövõképét.

„Az autó, a dezodor /vagy a tampon és a hónaljspray/ és a képernyõ boldogságát, a fegyver- és az olajipar által finanszírozott háborúkkal, az új elitek szalonképessé finomult, minden lázadást, s ezzel a reményt lehetetlenné tevõ diktatúráival kell megfizetni."
    /Király Jenõ/

Lányi András gondolatait elfogadva a rendszer mindig a fennállót mutatja kívánatosnak, az átlagot célnak, a középszerût követendõnek, miközben egy szûk kiválasztott réteg uralmát tartja fenn. Megvehetõ értékeket fetisizál, a lemaradókat a társadalmi elvárásrendszerre hivatkozva szankcionálja, a másként gondolkodókat ellenõrzés alatt tartja (CIA, FBI, KGB, ÁVH), esetenként likvidálja (Ken Kesey Száll a kakukk... McMurphyjén végrehajtott agymûtét).
Általános fizikai és pszichikai erõtlenséget idéz elõ, hamis eszményeket misztifikál, álkommunikációt hoz létre.
Egyenlõséget hirdet, márpedig az egyenlõség fogalmának nincsen értelme másutt, csak a közös uralom kényszerének alávetett emberek között, azaz „a kényszer mint társadalomszervezõ elv ugyan „jól bevált", de nem egyesít, csak egységesít. Felszámolja a különbségeket vagy korlátozza érintkezésüket, következésképp csökkenti a társadalom variabilitását, melyen alkalmazkodóképessége, fennmaradása múlik."
  /Lányi András/

A magasztalt és elérendõ célként lebegtetett piackonform személytelensége indukálja a félelmet és az erõszakot. Következményei: a társadalmi kényszermozgások, bûnözés, érdektelenség, közöny, depresszív önmagába zártság, öngyilkosság.

A részvétlen cinizmus mint a szellem arisztokratikus gesztusai a világ el nem fogadásáról (nevezetesen, hogy olyan, amilyen), vagy a pusztíthatatlan élni akaró pozitivista gondolkodás önvédõ mechanizmusai viszont kialakítanak, kialakíthatnak egy megélési módot, megelõzve ezzel a rebarbarizálódást, az emberiség dicstelen végjátékát. A feladat tehát az érdekeket átlátó, értelmezõ, szabad gondolkodó emberek nevelése, hogy a manipulációk ne legyenek végrehajthatók, legyen az akár politikai, akár gazdasági manipuláció.

Kialakítani egy élményképes (Carpe diem!), képzelettel és fantáziával rendelkezõ, intellektuálisan érzékeny generációt, amelyik képes felülvizsgálni a fogyasztói társadalom pazarlásait, kezelni tudja önpusztító tüneteit, átalakítani képes szemléletét oly módon, hogy tisztelje létét, s találja, értelmezze helyét a világban, optimistábban a Naprendszerben.
Ez lehet a morális túlélés, amelynek kovásza a képzelet.(Az élményképességre kedvenc példám Truffaut Jules és Jim címû film azon eleme, amikor egy diavetítés hatására messzi utazást terveznek egy, a vetített kép alapján várhatóan izgalmas, misztikus szobormosolyért. Szóval „tanulja meg szeretni a tonicot!")
Persze nem feltétlen más tájakra van szükség, másfajta látásra inkább.

Errõl Karinthy jut eszembe: „Egy kezdõ író a harctérrõl állandóan írt nekem, és nyaggatott, hogy adjak valami témát neki, amit megírhatna. Közben végigverekedte a háborút, ellõtték a lábát, fogságba esett, és Japánon, Szibérián át hazaszökött. Boldogan újságolta nekem, hogy már talált témát: egy erdészleánykával a pomázi erdõben megismerkedik a gróf, és feleségül veszi."