Az általam leírtak azonban nem felelnek meg a tankönyvírás kritériumainak, mert nem (feltétlen) a szakmai közmegegyezést tükrözik. Umberto Eco nyomán feladatom lehet „hipotéziseket állítani fel, a káosz használatáról".
„Rózsabimbó" – suttogja Kane a titkot (Orson Welles Aranypolgár – 1941).
 
A könyv felépítése szubjektíven, néhol felszínesen (reményeim szerint azért színesen) összelapátolt szemléleti, megközelítési módot sugárzó törekvés. Önként áll tehát hibáival az akadémikus, arisztokratikus, nemegyszer belterjes szakma céltáblája elé azzal a hittel, hogy a sugallt súlypontjai egy majdan felálló oktatásban fontosnak ítéltetnek, s így a nyomtatást megszolgálja.
Öngólként; hiányoznak például az egy nyelv beszéléséhez szükséges fogalmi tisztogatások is, remélve, hogy ezt azért a nevelõk megteszik majd, adaptálva életkorhoz, témához az itt taglaltakat.
Nem kívánok „a nép azé, aki megmûveli" nemrég hallott szlogenvariáns szereptévesztésébe beleszaladni, mégis felhasználói hiányérzetem önmagam számára is (mint mozgóképoktató) fontossá tette a médiaértelmezés aspektusait.
A gyerek bizonyos szempontból tájékozottabb, mint mi, mert a technikai képuniverzum alakítói tökéletesen kiképzett felhasználót, fogyasztót neveltek belõle. Hitem szerint e téren nem szabad magára hagyni a feloldódásra felkészített gyermeki identitást. Az új médiákkal való együttélést lehet és kell is tanítani, veszélyeit, prognosztizálható veszélyeit a pedagógusnak ismernie kell.

Kinek szól tehát a MÛ, divatosabban, definiálható-e a célközönsége?
Minden szülõnek egy kicsit pedagógusnak is kell lennie, így tehát ha kezükbe kerül a könyv, nem baj! A nap mint NAT tanítóknak, tanároknak, különösen a humán területeket képviselõ kollégáknak egy kicsit még fontosabb.
Ajánlom e könyvet még a „felszentelt" médiapedagógusoknak, kommunikátoroknak, az ezerféle módon, ezerféle helyen és szinten képzett mozgóképes (kép mutató) szakembereknek, de érdekes lehet a médiafogyasztók lelkes és lelketlenné vált táborának is.

Az itt leírtak persze nem kõbe véshetõ igazságok. Több okból sem.
A tévedések nincsenek kizárva, hiszen tévedéseink tesznek szerethetõvé minket. Persze Murphy prognosztizálása matematikai esélyt sem hagy az új médium megértésére: „ha nem érted, ködösíts", és „ha érted, akkor már elavult".

Felvizezett kultúránkban az arcok nem fontosak. Meszlényi Attila írta: „Ne nézz a szendvicsember arcába, nem arra való!",
– nekem azonban igen, nekem fontosak az arcok.
Szeretnék megõrzésére kultuszt javallani.
És fontos, hogy az arcok, a tekintetek merre fordulnak. Nagy a kínálat, figyelmünkért versengenek a médiák. A mögöttes, a látszólag marginális, mellékes dolgok azonban sokszor érdekesebbek tudnak lenni, de ezeket úgy láthatjuk meg, ha a tolakodó páncélt le tudjuk venni róluk. Ha megtanulunk tudattal szelektálni – ez képesség, s mint ilyen, fejleszthetõ.

A világ nem írható le külsõ nézõpontból, csak több különbözõ perspektíva egymás mellé rendelésével és egymásra vetítésével. Az egyik, az általam elképzelt irány felé (önigazolásképp) én is keresve, óriások vállára állva, azaz „váltott lovakkal" közelítek. Idézetek kéz a kézben, ami közös bennük, a kiválogatójuk.

„Az ember szubjektivitása az a ferde szög, amelyben a világgal szemben áll. Amit ebbõl a szögbõl láthat, az csak önmagának visszaverõdött képe lehet. Az ember világhelyzete: tükör."
 /Hamvas Béla/

Goethe azt mondja, hogy „mindenben, amit alkotunk, önmagunkat tükröztetjük." (Az alkotó önmagának áll modellt.)
Felix Speidl szerint: „Minden ember a világ tükre, és minél több tükrözõdik benne, annál gazdagabb." Tükör vagy tükörkép?
Herczeg Ferenc összegzése helyén való: „Magamat a külvilágban találom meg, a világot pedig magamban."
Mint a csapat benjáminja, elnézést kérek tehát a merészségért, akitõl s akinek ez kell, de az olvasót ez ne zavarja.