A giccs szó a németből került az oroszba is, de nem olyan elterjedt, mint a magyarban, a művelt rétegek használják.
Politikai giccsről beszélnek az utóbbi időben az újságok szintjén is. Egyébként pedig kontár művészetet, álművészetet
használnak a giccs helyett.
A hagyományos demagógiát kellene megkülönböztetnünk a giccstől. A politikai giccs a huszadik században jelenik meg, éspedig a fasizmussal, a politika esztétizálásával. Abban fogalmaznám meg a giccs lényegét, hogy túlzás. Nem általában a túlzás, hanem annak az adott minőségnek, itt a politikai minőségnek, a politikusnak, a politikai eszmének egy olyan eltúlzása a hatásosság érdekében, amit csak esztétikailag lehet kivitelezni. Zsirinovszkij nem az agyakra, nem az észre hat, nem érvel,
ahogyan akár egy demagóg is, a demagóg az hazug érvekkel próbálja meggyőzni a hallgatóságát, de érvel. Az esztétizáló politika művészi képekkel, a megjelenéssel, a tálalással érvel. Zsirinovszkij nem kivétel, a tömegkultúrának, az amerikai show-tól kezdve a magyar választásnak nyomorúságosabb változatáig mindent ellep a giccs.
A giccs jegyében áll a mi huszadik századi kultúránk és civilizációnk. Az egyik legjellemzőbb giccsvonásnak a meg nem felelést tekintik. A politika célja a hatalom megszerzése. A kérdés az, hogy mi módon szerzi meg a hatalmat a politika? A nácizmus nem ideológiai érvekkel mozgósítja a tömegeket, hanem esztétikai érvekkel. Nagyon lényeges. A fáklyás menettől kezdve a gyönyörű egyenruháig, az örökös parádékig. Zsirinovszkij ugyanezt csinálja. Nem feltétlenül diktatórikus formákban
kell ezt elképzelni, el lehet képzelni Miki egérrel is. A lényeg, hogy esztétikai érvekkel próbál nem esztétikai természetű célokról embereket meggyőzni.