| Megyünk, ha menni kell…
Megyünk, ha menni kell: ha az időnk már lejárt,
ha szólít már a Végzet, ha éltünk tovaszállt.
Megyünk, ha menni kell: hisz ez sorsa mindenkinek…,
Ha magához hív az Úr, nincsen kibúvó senkinek.
Szemünk előtt lepereg éltünk, amelyet elhagyunk,
öröm és bánat, siker és kudarc: mindezek mi vagyunk!
Mindez mi voltunk… Mindaz, mi emberré tett:
a szülői ház, az iskola, az Élet, mely minket neveltetett.
Elhagyjuk társunk, ki jóban-rosszban mellettünk állt,
gyermekeinket, a Családot, ki értünk mindig kiállt,
kik velünk együtt örültek, ha örömre volt okunk…
De akkor is mellettünk álltak, ha rosszat hozott sorunk!
S ha végig pillantunk éltünkön, láthatjuk sok hibánk:
egy-egy rosszkor kimondott szót, értelmetlen vitát…
Vagy éppen ellenkezőleg: hallgattunk, mikor szólni kell
S befogtunk szánkat akkor, amikor a szó fegyver.
Megyünk, ha menni kell… De ma még van talán esély,
hiszen holnap talán még élünk, s még élhet a remény,
hogy mostantól, s ezután mindig csak helyeset teszünk,
hogy holnaptól már nem hibázunk, hogy bölcsek leszünk:
akkor szólunk, amikor kell, s azt mondjuk mindig, ami helyes!
Hogy dicsérjük azt, ki megérdemli: aki éppen sikeres…
De meggondoljuk, hogy mit mondunk annak, ki hibázott!
És hogy mondjuk meg néki, hogy tettében éppen mi hibádzott…
Megyünk, mert mennünk kell!… Ezért mindig gondoljál arra:
nem tudhatod soha, hogy az utad még meddig tartja,
s ha lepereg szemed előtt elhagyott életed,
vétkeid, hibáid csak alig legyenek…
Elmész, mert menned kell, ha betelt az életed!
Elmész, ha menni kell, hisz nem teheted,
hogy mulasztásaid pótlandó még tovább haladsz…
Mert holnap már késő lesz! S örökre magadra maradsz…
(2000. január) |