Sanzon.
Aranyló hajnalon, kis ablakon.
Beköszöntött az ősz.
Megemelte kis kalapját. Megrázta nagy szakállát.
Hoztam hideg reggeleket, fújós, esős estéket.
Ezüstös álmokat, virágzó vágyakat.
Így szólt. Majd csendben továbbállt.
|
Hajnalban.
A sötét szobában csak egy kis gyertya ég, nem mozdul semmi, áll köztünk a
lég.
Érzem illatod, ahogy karomba zárlak, szemembe viháncolnak a bohókás árnyak.
A test fáradt, de az agy szalad, oly csodás minden pillanat.
Órák röppenek el így, nézlek, s nem tudok betelni veled.
Nem mozdul semmi, a világ szendereg.
Mellékdal
Szeretnék könnycsepp lenni,
szemedben megszületni.
Lefolyni lassan arcodon,
s elégni forró ajkadon.
|
Kedvesemnek.
Itt vagy a közelemben, érzem,
néha, amint a csillagokat nézem.
Szívem egyre gyorsabban dobog,
mikor a hold eltakarja a napot.
Hiányodat semmi se pótolja,
s én állandóan rád gondolva.
Várom, hogy jelentkezz kedvesem,
rossz, hogy nem vagy itt velem.
Már sírni sem tudok utánad,
szívembe költözött a bánat.
Megmutatva a sötét végtelent,
érdemes így élni az életet?
|
Hiányzol.
Minden hullócsillag egy - egy élet,
nagyon, nagyon szeretlek téged.
|
Mint a mesében.
Olyan voltál, a szőke herceg, fehér lovon.
Leszállt az éj, csillagkoszorúk lepik el a felhőt, a herceg megállt.
Ezer távol fényévről érkezeztél, hozzám.
Ki vagy te? Kérdeztem én a sötét éj leplében.
De a herceg nem válaszolt, csak karját nyújtotta felém.
Egy olyan kart, mely gyengéden simogat és megvéd.
Ezeregy éjnek idején paripád hátára vettél.
S repültünk át a messzeségben, a boldogság felé.
Ezeregy éjnek hercege most is fogja a kezem.
|