Tavasz volt
Tavasz volt,
a dóm tornyain a nagy keresztek
mögött a felhõk csúsztak s az ég
kékjére bámuló vadgesztenyék
gyantás rügyei bomlani kezdtek.
Tavasz volt,
madárhangok szóltak a ház fölött:
párosan jöttek és izgatottan,
az eresz alatt és itten, ottan,
fészkeket raktak a ringó lomb között.
Tavasz volt,
s mert kellemesek lettek a napok,
elfogadtuk, mint istenadta tényt,
hogy minden jó, hisz gazdagot, szegényt,
egyforma hõvel megcirógatott.
Tavasz volt:
olyan, mely hamvas szirmot bontogat.
És hinnünk kellett nem volt elõtte
semmi, hiszen a fû már benõtte
a szétszórt csontokat.
|
Melletted álltam
Melletted álltam, bámultam a véget
Azt a mozdulatlan, furcsa szürkeséget
És mint sötétben durván mellbe vágott,
Sirattam benned egy multba tûnt világot.
Néztelek, vártam, birkóztam a ténnyel
És szavadra vágytam kisgyermekreménnyel,
Hittem, ha szólok, talán majd mi ketten...
Bár hûs volt karod már, mikor érintettem.
Ez hát a végzet? Ez az élet ára?
Nem fogsz hívni engem többé jó vitára?
És ha kételyemben kérdlek tégedet
Csak szörnyû csönd feleljen: várjad végedet?
Megszabott idõdbõl oly kevésre telt,
Tudod Te, nem vagyok még formált, megnevelt,
Adj hát erõket, égi úr, erõket,
És vigyázz apámra, várd, fogadjad õtet.
|
Mikor megláttalak
Mikor megláttalak bevallom részben
bántott engem, hogy nem voltál velem,
hogy más fiúval jártál, kéz a kézben,
õ volt a párod, én az idegen.
Most szundikálva nézem melled ívét
s a többit is, így látom kincsedet,
így érzem én, csak én, szerelmed ízét,
mert álmaimban mások nincsenek.
Szemed igenje hív, nevetve enged
és mint a hínár, fog, magába ránt,
hogy töltsek újra, újra véled, benned,
egy napsütötte téli délutánt.
|
Szögedi emlék
Fiáker vitt az õszi estbe,
futott a ló a téren át,
vasalt patái gyors ütemben
verték a város dallamát.
Eltûnt a ház ahol születtem,
útcák röpültek, ablakok.
Hiába néztem oly meredten,
már azt se tudtam hol vagyok.
Vad volt a zaj a vak sötétben,
élõt riasztott, holtakat.
Magammal vittem és helyébe
szomorgó szívem ott maradt.
|
Szerelmes vers
Az elsõ perctõl fogva
nem mondott nemet,
mosolygó szemekkel
fogta szememet.
Meg-megcirógatta
testét két kezem
s én, boldog fiúcska,
tudtam, létezem.
Azt hittem szeretett,
nem kell neki másik,
bevéstem a nevét
bicskacsorbulásig
ákombák betûkkel
egy erdõnyi fába -
de még gyerek voltam,
nem tudtam hiába
közelitek hozzá,
elfut mint a vad:
lány ilyen mosolyal
egyé nem marad. |