Egy ázott arc szemei nyíltak ki korán reggel, mert minden nap ennek az ázott arcnak korán reggel nyíló szemeivel kezdődik. Ez az ázott arc az egyetlen, akit ismerek, ezért ez az ázott arc már nem marad tovább "egy ázott arc", hanem "az ázott arc" lesz belőle.
  Kinyílt szemeit meglátva pedig tudom, hogy azok a szemek is ázottak. Vizesen nyílnak ki egy végigáztatott éjjel után, hiszem az éjjel mindig őszintébb, kegyetlenebb és egyértelműbb, mint az ébrenlét és a nappal. Az ázott éjjel azért válik ázottá, mert muszáj eláztatnia az alvónak, jelen esetben az ázott arcnak, méghozzá azért, mert a tiszta éjjel tisztánlátásra kényszerít, és így kénytelen szembenézni mindennel, amit ébren elkerül, amiről eltereli minden figyelmét. Pontosabban csak próbálkozik, mert ez az ázott arc olyanokkal van tele, amikről ébren sem feledkezhet meg teljesen. Még egy percre sem.
  Ez a reggel más volt, de csak azért, mert az ázott arcnak ez volt az első reggele. Előtte egy ébredésnél sem volt még ázott arc. Ázottá csupán előző nap este vált. Akkor, amikor elveszteni érezte az egyik legfontosabbat, amikor túl sokat árult el és a jövő, melyben magába fordulva, siránkozva, kínlódva és értékvesztetten látta önmagát, kitartóan és törhetetlenül jelent meg benne. Ennek a jövőnek egy pillanatát sem kívánta, és életében akkor másodszorra rájött, hogy igenis tenni kell az ellen, hogy ez a jövő rátámadhasson. Egyszerűen csak ki kell törölni, vagyis ki KÉNE törölni, mert önmaga elpusztítása mégis messzebb állt tőle, mint ahogy gondolta. Lendületet venni és kidobni a testet az ablakon más, mint elképzelni, hogy ezt a testet ki kell dobni az ablakon. Tehát csak ült ez az ázott arc, áztak a szemei és beáztatták az arcát is, tudta-tudta, hogy mit tenni esne a legjobban, de nem tett semmit, csak ült tovább és várta hogy a jövő megtörténjen vele. A legfontosabb pedig, amit elveszteni érzett, mellette ült, és nem volt annál jobb, minthogy a legfontosabb mellette ül. De a legfontosabb, ebben a jelentkező jövőben másnak tűnt, másnak amiatt, hogy az ázott arc másképp látta benne őt. Ez volt az, amitől igazán, a legeslegjobban rettegett.
  Lassan kiszáradtak az ázott szemek, becsukódtak és megengedték, hogy az ázott arc teste mozdulatlan maradjon, hogy gondolatai megdermedjenek, és a tudata ne közöljön semmit addig, amíg alszik az ázott arc. De ázott az arc tovább, ázott egész éjjel, ázott, csak fölfogni nem lehetett, mert a fájdalom éjjeli óriás mása már fölfoghatatlant alkotott. És így, ázottan nyíltak ki az ázott arc ázott szemei korán reggel, és ezentúl minden nap ennek az ázott arcnak korán reggel nyíló ázott szemeivel kezdődik. Csak azért, hogy a napok is elázhassanak.

  Szó nélkül, csendben és fáradtan, álmosan simult a kép a falra, hevert a könyv az asztalon, feküdt a takaró az ágyon, minden nyugodt és féléber volt csak, de minden hallotta. A szavak borzalmas lassúságú folyásából meginduló áradatot, a gyorsuló hangtömeget, érezte minden az érezhető következő pillanatokat, és a lány is sejtett valamit, ahogy ott ült és hallotta-nézte ő is a többieket, ahogy hangosodva próbálják annyira mássá tenni a másikat. A könnyek hirtelen csobbanása csak elhalkult, de méginkább fortyogó indulatokat szült, és a lány csak nézte szomorú, szánakozó szemekkel, ahogy a többiek sírva-kiáltva akarnak a másiktól valamit, amit lehetségesnek, sőt szükségesnek, kellőnek éreznek, de ő tudta, hogy ezek a percek sehol nem élnek majd tovább, egyedül talán csak saját papírján. Mert a feszültségsugarak háborújában minden más, csak a magunk által kreált képzelgések az igaznak hihetők, azután persze jön a nyugodt önmarcangolás, hogy a másik mennyivel többet érdemelt volna, mennyivel többet ért, mint azt harcosként gondoltuk. De ha valaki csak néz, hallgat olyan csendesen, mint minden a szobában és mint a lány is, az nincs megbűvölve, az képes mindent a higgadtság valójában látni, még ha szólni nem is mer. Hiszen tudja, hogy a küzdő, valami különleges láng által vezérelt felek annyira megváltoznak, annyira mássá alakulnak, hogy semmit sem mernek és nem is akarnak elhinni, ami saját szellemükön kívül van, és a kintről figyelő sosem tud olyat mondani, ami mindkét szellemben éppen őrjöng, hiszen ezek azok, amik a legellentétesebbek. Sosem értette a lány, hogy minek mindez, ha folytatása sosincs, minek bántani a másikat, ha az visszasebez, minek kitörni néha magunkból, ha utána mindig vissza kell költöznünk. Lassan csóválta a fejét és várta, hogy az egyikük mindent otthagyva kilépjen az ajtón, ezt persze azért nem gondolta komolyan, de az mégis kilépett, nedves apró szemekkel hagyta ott a percekre ellene fordultat, és onnantól már jöttek a zavart gondolatok, a kocsik ijesztő suhanása odakint, a megtörténhető labilis lebegése a levegőben, de a csendes lakás ajtaja lassan újra kinyílt, és a belépő mindent feladni akarva borult a másikra, hogy a perceknek vége legyen, hatásuk se legyen, reggelre foszoljon el minden, aminek értelmét és valódi igazát úgysem lehet kifürkészni.

  El akarta egy kicsit hallgattatni a mindennapos külső hatásokat, egy kicsit más világba akart kerülni. Ha ehhez volt kedve, akkor nála általában az is elég volt, ha a hangulata megváltozott. Könnyebb ilyenkor, ha változik az, amit a szeme érzékel, ha változik, amit az orra érez, ha más lesz, amit a füle fog fel az anyagi világból. Az anyagi világ tartozékaiból talán kizárható a zene, a zene máshová tartozik, nem csak a puszta, valódi tényekhez. Igaz, amivel létrehozzák, amivel hallhatóvá teszik, az mind-mind egyszerű, egyoldalú tárgy. A legmélyebb gyökere csak, ami szintén nem az anyagi világhoz tartozik, az ember, egy ember, egy művészibb, egy kreatívabb, egy "utazni tudó" ember elméje, képzelete, agya.
  Ha "utazni" tud valaki, akkor más is tud lenni, megváltozni tud. Olyan dolgokat érhet el, amiket egy helyben maradva, tehát a puszta földön ácsorogva sosem tudna. Szerette is o az ilyen embereket, magát is annak tartotta, de még többre vágyott, hogy méginkább képes legyen olyan dolgokra, amik semmihez sincsenek kötve. A hasonló emberek között is mindenki más, azok között is, akik "utazni" tudnak, így ő, a fiú is ismert olyanokat, akiket magánál sokkal jobban szeretett és tisztelt. Mert tudta, hogy nekik méginkább szabadabb, kreatívabb, tettrekészebb az agyuk, a képzeletük.
  Tehát szerette a zenét, de most a különösebb hangulat elérése érdekében meg kellett annak is változnia, amit hall. Eddig zene szólt, most a csöndet választotta. Kihúzta magát a székében, egy fiú létére nőies mozdulattal a válla mögé dobta a haját, és jobbra döntött fejjel nézett a forgó kazettára. Nagy elhatározás kérdése, már tapasztalta, az, hogy megszakítsa csak egy pillanat alatt a zenét, akármennyire is mást kívánt most. Végül sértően hangos kattanást hallatva lenyomta a gombot, és megkezdődött a csönd. Ugyan dehogy csönd, egy pillanat alatt felfigyelt az utcán csúszó-mászó autók hangjára, de érdekes módon egyáltalán nem zavarta. A félig csukott ablakot a leeresztett sötétítővel egy áthatolhatatlan falnak érezte a mozgó világ és saját, szobájába zárt egyedülléte között.
 Világos volt a kis asztali lámpa fényétől, a kellő hangulathoz más kellett. Fogta az öngyújtót, tompa sercenéssel elforgatta a kicsi kereket és már fel is tűnt a fehér láng. Két gyertyát gyújtott meg, hogy arcát mindkét oldalról érje fény, a lámpát pedig hagyta, hadd térjen nyugovóra, többé nem foglalkozott vele, miután megvakította. A két kicsi gyertya nyújtotta fényforrástól a fiú szobája még majdhogynem sötét volt, és egészen más... A narancssárga, mozgolódó félsötétben az árnyékok remegtek, az anyagias tárgyak elfeketültek, az apróságok elvesztek, a fehérek világítottak, a falak megnőttek, a növények lassú mozgásba kezdtek, de az asztalon lévő tükör még így is valódian mutatta a fiú gyönyörű arcát.
  Egy füstölőt húzott ki, egyet a tíz közül, ami a jobboldalt lévő csomagban volt. Nézni is szerette a füstöt, érezni is, tisztában volt az illatok különleges hatásaival, az ópium pihentető tulajdonságával. És nem utolsósorban azzal is, hogy minden füstölőtől zsong a feje, kellemesen fájni kezd.
  Érdekes a láng és a füst játéka, gondolta, és neki is készült, hogy hosszú perceken át figyelhesse. Újra kiegyenesítette magát, haját mindkét oldalon fehér, vékony hosszú ujjaival a füle mögé tette, előrébb dőlt az asztal fölött, kezeit gyöngén ökölbe zárta, lekönyökölt az asztalra és állát ökleire támasztotta. Olyan finoman és erő nélkül, mintha igazából nem is támasztaná, csak tartaná, lebegtetné a kezei fölött. A lángra és az egyre siető, majd lassuló, gyarapodó és ritkuló füstre öszpontosította a figyelmét. Ahogy az izzó kis füstölővéget elhagyta a fehér gomolyag, egy hirtelen kanyarral a láng felé indult, sietve, azután kissé megnyugodott, ide-oda kanyarogva kerülgette és ölelgette a lángot. Érdekes, hogy ő mennyire nem fél tőle (a fiú sosem merné átölelni a tüzet), ám fordított esetben mintha így lett volna. A láng nagyokat pislogott, félénken és visszahúzódóan, dölöngélt, változtatta formáját és mintha igyekezett volna elkerülni a füsttel való érintkezést. Egyre inkább elhúzódott tőle, próbálta kikerülni. De az is lehet, hogy csak játék volt az egész. Az tény, hogy ebben az esetben a füstnek volt nagyobb hatalma, egy őrült ötlettel akár könyörtelenül meg is fojthatta volna a lángot, itt ő volt egyedül, aki helyváltoztatásra és sokasodásra képes volt, a láng a kanóchoz volt láncolva, nem mozdulhatott. Igaz, tényleg csak játék volt az egész, egyikük sem bántotta a másikat. A másik gyertya pedig csak unatkozott, valamint apró pislantásaival hol sötétebbé, hol világosabbá tette a fiú haját. De alapvetően, a félig sötét szobában mégiscsak sötétnek látszott minden hajszál, mindkét szemgolyó.
  A fiú felpillantott az asztalról és előre bámult, félreértés ne essék, nagyon életteli és kifejező tekintettel, csak éppen mozdulatlanul. A tükröt látta maga előtt, benne pedig önmagát. Talán élvezetet nyújtott neki saját arcának látványa, egészen belemerült a vonásaiba, a fény és árnyék arcán alkotott műveibe, a szemében őrzött két kicsi fénylő pontba, a világító, alig kibukkanó fogakba és a selymes arcbőrbe. Talán tetszett neki, hogy sötét ez az arc és zavarták a fehéres fogak, hirtelen mozdulattal zárta össze két keskeny ajkát.
  Elragadóak voltak az arccsonjai. Erős ívben ugrottak előre és hagytak maguk alatt egy kis gödröt, ahol a beesett arcbőr szürkéllett az arccsont árnyékában. Keskeny áll, profilból előrébb, mint a homlok, méltóságteljes kisugárzást kölcsönzött az összképnek, az amúgy jelentéktelennek mondható nagyon keskeny és vékony arc ellenére. Így azonban egy cseppet sem volt jelentéktelen: határozott vonalak, fehér arcbőr sötét hajtincsekkel körbeölelve, nagyon szép volt, nagyon szép. A vékonyságból kifolyólag szemei is nagyobb hangsúlyt kaptak, a kissé beesett és emiatt sötétebb szemüregekből gyémántként tört elő a szemfehérje, a pupilla csillogása. Mély és gyertyafényben feketének mondható szemgolyók, csupa rejtély. Szép, és talán kísérteties is, mintha titkot rejtene. Úgy látszik, szereti nézni magát a tükörben, igaz én is megtenném, órákig tenném ezt szívesen.
  Füstölővel a kezében kéne járnia az utcán, mindenhol, jól áll neki, ha füst gomolyog az arca előtt. Biztosan cigarettázik, a füstje, az izzó vége, hozzá illik, az ő fehér és csontos ujjai közé, pontosabban a hüvelyk- és mutatóujja közé. De most nem mozog, nem gyújt cigarettára, semmit sem csinál, csak lehunyja a szemét, hagyja, hogy a második füstölő is az arcát cirógassa, hogy belezúgjon a fülébe az utca zaja, hogy narancssárgás szemhéján keresztül is érzékelje a gyertyák lobogását; és elmereng. Megnyugodott, kizárta a megszokottat, az unalmasat, és most felfedezni indul egyre fejlődő, de már így is gazdag és mesés képzeletében. Ma éjszaka, látom, verse fog születni