Várhegyi Tivadar (1995)
A PADON HALLOTTAM

Eddig azt hittem, hogy ahhoz, hogy az ember valami újat és esetleg érdekeset "halljon", helyi klubba vagy mosodába kell mennie. Tévedtem. Elég kiülni a kispadra, vagy az én esetemben a parki padra.

Tegnap egészen váratlanul akadt egy kis, eddig nagyon ritkán észlelt szabad időm, méghozzá TV-mentesen. Ezért talán hálát kellene adnom a TV állomásoknak, ugyanis mind az öt csatornán kizárólag csakis sportot sugároztak. Az meg mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a sportnak minden formában való gyakorlatát és elméletét én szívemből utálom. Ezért elhatároztam, hogy európai őseim példáját követve, egy kis időt a sarki park egyik padján töltöm. Ez a művelet itt majdnem hallatlan dolog és ritkán alkalmazott merészségnek számít. Aki kiül a padra, az mindenféle hívatlan, esetleg az alvilágból származó látogatónak ajánlja fel magát. A parkban leüthetnek, sőt mi több, a zsebedben lapuló egyetlen dollár miatt még meg is ölhetnek. Nem csoda tehát, hogy mindenki csodálattal és ámulattal néz fel azokra, akik vannak olyan merészek és kiülnek a padra. Ezt főként csak a dél-európai bevándorlók gyakorolják, ők is egyre ritkábban.

Azt már tudtam, hogy a fent leírtak mellett az ember a padon sok mindent is felszedhet. Öregedő, meg aránylag még használható állapotban levő húspástétom maradványa, meg fehér madárhulladék is tapadhat a nadrág üléséhez, amit az asszony általában így fogad: " Mi az? Már megint sikerült beleülnöd valami szemétbe? Hát nincs szemed?..." Vagy valami ilyesmivel. Így tehát ember legyen az a talpán, illetve ez esetben a fenekén, aki hátsó részét ilyen szennyezett környezetbe helyezi. Úgy látszik azonban, hogy még maradt bennem valami a fiatalabbkori merészségből és leültem. Csak a kis sörösüvegeket, meg a használt injekciós tűket kellett előbb lerugdosnom, a pad egyébként tiszta volt.

A környék nem volt valami zajos, csak a másik oldalról, a közösségi óvodából hallatszott át az állandó gyereksivítás. Valahonnan, nem túl messziről a forró, északi szél rendőrautó szirénájának üvöltésével szórakoztatott. Szóval egy mindennapos, ausztrál hétköznapnak voltam része.

A nap elbújt a felhők mögé, és ha legalább tíz fokkal hűvösebb lett volna, akkor az ember csukott szemmel még azt is elképzelhette volna, hogy egy jó, valódi, angol nyarat élvez úgy augusztus végén. Az igaz, hogy a virágok hiányoznak. Itt csak kiégett fű van, az is csak itt-ott. Na és itt nagy eukaliptusz fák zúgnak a forró szélben és a magasban meg nagy, fehér papagájok rikácsoltak egymásnak repülés közben.

Ja és azt is elfelejtettem ezideig megemlíteni, hogy mögöttem, egész közel volt egy másik pad is, amely ezideig szintén üresen várta a hozzám hasonló merész látogatókat. Nos, erre az üres, de nem tiszta padra egyszerre csak két pasas telepedett le.

Ők is lerugdosták az üres sörösüveg részesedésüket a földre, én meg önkéntelenül is megszorítottam a zsebemben lapuló tárcámat. Ki tudja, kik ezek és amint a mondás is tartja, az ördög soha nem alszik. Hiszen annyi minden történik, méghozzá fényes nappal... Rövid csend után az egyik hang megszólalt.

- Na és neked, pajtás, mi a véleményed az egészről?
- Azt hiszem, hogy alapjában véve minden miniszterelnök jó - így a másik és folytatta - Mind jó emberek, legalább is addig, amíg el nem foglalják hivatalukat.

Hogy ennek a pasinak milyen igaza van! - álmélkodtam magamban. Szerettem volna odakiáltani neki, hogy testvér, igazad van! És még hozzá is toldott az igazához.

- A megválasztás után aztán egyszerre, szinte egy csapásra minden megváltozik. Nem csókolgatják többé a gyerekeket, nem kezelnek le a nyugdíjasokkal és eltűnik a barátságos mosoly is, hacsak nem számítjuk azokat az acsarkodó grimaszokat, amelyeket az ellenzék felé lövellnek a parlamentben.

Félszemmel láttam, hogy erre a másik is bólogatott. Majd ő is megszólalt.

- Igazad van. Akkor már nincs több ígérgetés sem. Az mind a választások előtti időkre korlátozódik és a választók megnyerését szolgálják. Akkor mondjuk azt, hogy milyen barátságos és jópofa ez a pasas, majd rá fogunk szavazni. Azt a pár hetet nevezhetnénk a politikusok udvarlási időszakának is.

Hallgattam a párbeszédet, és kezdtem egyre riadtabbá válni. Az igaz, hogy én soha életemben nem szavaztam baloldali pártokra, de mi ez? Ellenzéki, utcai propaganda? Ausztráliában ez nem szokás! Ez itt nem "fair play". Itt azt tartják, hogyha egyszer megválasztottunk valakit, akkor adjuk meg neki a lehetőséget ahhoz, hogy mutassa meg, mit tud csinálni. Adjunk neki is egy "chance"-ot. Vagyis magyarul: szenvedjük ki végig az egészet.

Nem volt azonban idő az elmélkedésre, mert az események, illetve a szavak tovább peregtek, mint az a bizonyos szélmalom, vagy valami hasonló. Az első hang vette át ismét a szót.

- Még odáig is hajlandó vagyok elmenni gyarló és kis eszemmel, hogy a miniszterelnök még a választások után is igyekszik az ország érdekeit szolgálni. Hogy ez nem mindig sikerül az nem teljesen az ő hibája. Itt már szerepük van az úgynevezett tanácsadóknak is. És azok bizony nem mennek a szomszédba itt-ott egy kis történetért, amely az ellenzék és mások szemében is leplezetlen, meztelen hazugságnak tűnhet.

Hát ezt nem is tudom elhinni, kevésbé felfogni! Így beszélne két ausztráliai, mégpedig kint, a szabadtéri padon és méghozzá még az elmaradhatatlan sörösüveg is hiányzik a kezükből!? Ki hallott ilyesmit?! De nem lehetnek buta bevándorlók, akik mindent kritizálnak, hiszen nem veszek észre semmilyen hibát beszédükben. Így gondolkodtam, de persze nem hangosan. Csak hallgattam, hogy mi következik. Nem kellett sokáig várnom, az egyik hang ismét megtörte a rövid csendet.

- Miért nem mondod azt nyíltan, hogy hazudnak? Ne kerülgesd a dolgot, mint a macska a forró kását! Mi mást vársz ezektől a munkáspárti bohócoktól?

- Miért? A másik banda talán másképpen csinálná? - szólt közbe a másik hang.

- Nahát! Hogy te milyen naiv vagy, pajtás! Hát persze, hogy nem. Még ha talán csinálnának is valami hasonlót, akkor azt olyan finoman csinálnák, hogy se te, se én, de mások se vennék észre.

- De azért mi is hazudnánk - erősködött partnere.

- Ne fejezd ki magad ilyen durván! Csak a munkáspárti kormány hazudhat. Mi esetleg nem mondjuk meg a teljes, száz százalékos igazságot. Arra azonban mérget vehetsz, hogy mi nem hazudnánk. Mi sok mindent a választók képzeletére bízunk. Ezt garantálom neked, ez olyan biztos, mint az, hogy Otto von Schwarzkopf a nevem - tette hozzá nem kis büszkeséggel.

A másik erre kezet nyújtott neki.

- És azt én, mint Pieter Eindhoven el is hiszem neked - válaszolta mosolyogva.
Aztán, talán barátságuk jeléül felém fordultak.

- Na és maga mindezekről mit gondol, uram? - kérdezte Otto.

Hát szóval ez az egésznek a kulcsa! Most, hogy hozzám beszélt, figyelmemet nem kerülte el a német kiejtés. Az erreket csak egy német tudja így kiejteni. A másik pedig, neve után ítélve csakis Hollandiából vándorolhatott ki ide, e távoli tájra.

- Teljesen egyetértek önökkel - válaszoltam. Nem is mondtam volna mást még akkor sem, ha nem úgy lenne. Hogyisne! Hogy még megdobáljanak a kis sörös üvegekkel!

Az utca távoli végén feltűnt a busz. Mindketten felpattantak a padról és a nem messze levő megálló bódé felé vettek útjukat. Otto meg odafordult barátjához és elég hangosan ahhoz, hogy még én is hallhassam, megszólalt.

- Átkozott munkáspárti szavazó! Ezek miatt vagyunk most a...

Az utolsó szót már nem tudtam kivenni, de anélkül is biztosan tudtam, hogy miben vagyunk benne. Nyakig, vagy talán azon felül is.

Lassan én is elindultam a parkírozó hely felé, ahol kopott és már lassan antiknak számító kocsim várt rám és arra, hogy hazavigyen. Kocsim hátsó ütközőjén egy szintén ütött-kopott címke volt olvasható, amit még az utolsó választások után ragasztottam fel: "Engem ne okoljanak. Én nem rájuk szavaztam."

Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva