Várhegyi Tivadar (1995)
A SELLŐ HAZATÉR

A minap a "Vidám Tehén" nevezetű hotelben nagy meglepetésemre megpillantottam Bubi Goldwatert, a híres victoriai filmrendezőt. Azért vagyok kénytelen Bubit úgy emlegetni, hogy híres, mivel híre a média jóvoltából egész Ausztrália, de főként Victoria állam területére kiterjed. Különösen sokat írnak és beszélnek róla most, hogy legújabb filmjét kivitték Cannesba is, mégpedig a nagy nemzetközi filmversenyre. Mint halljuk, erre a filmre várt a világ, mert ilyen még nem volt! Ez a film olyan számtalan sok dollárt fog behozni az ausztrál államkasszába, hogy csuda! A mélyen vörösben ugráló fizetési mérlegünk azonnal feketébe fog szökellni, mégpedig szédítő magasságokba. Még talán azt is meg kell jegyeznem, hogy a szövetségi kormány azonnal Bubi mögé állt nemcsak anyagi, hanem erkölcsi támogatással is. Mint mondották, ilyesmi csak a munkáspárti kormány alatt lehetséges. Az csak természetes, hogy mint mindig, most is a kormánynak van igaza.

Tehát ez a nemzetmentő, csodálatos ember most itt állt előttem és egyik pohár könnyű sört a másik után öntötte le torkán. Igen, ez az ember, aki a filmművészetben szinte egyedülálló, szinte legendás alak, most itt volt előttem! Hirtelen valódi meghatottság öntötte el a torkomat, mivel a megrendelt sörre még várnom kellett.
 
A fenti pár sor azonban még nem ad teljes képet a csodálatos Bubiról. Nem akarom becsapni olvasóimat, ezért szólnom kell munkájáról, filmjeiről, hogy meghittebb képet formálhassanak lelki szemeik előtt e nagy emberről.

Bubi az ausztrál népből, valódi, ausztrál húsból és vérből származik. Mint ahogy errefelé jár a mondás, ő egy valódi, "kék Ozzi". Filmjei egytől-egyig a mély ausztrál érzéki személyiséget, a mi csodálatos érzékenységünket, világszerte ismert és csodált humorunkat és általában gazdag kultúránkat mutatják be a világ mozilátogató közönségének. Legyen az krokodil vadászat, vasárnap elkövetett istenkáromlás, vagy juhnyíró-verseny, azok az ő filmjeiből csak itt-ott elvétve hiányoznak.

Egyik, nem is olyan régkészült filmjét, a "Szerelem juhháton" címűt az itteni kritikusok igen feldicsérték. E dicséretek eredménye az lett, hogy a filmet még a bozót lakói is megcsodálták. Ezen nem is szabad csodálkoznunk, hiszen a film szinte az ő életük tükörképe lehetett volna.

A film, amelyet a világ lélegzetvisszafojtva várt, a bozót mindennapi életét mutatja be azoknak, akik egyébként léghűtéses nagyvárosokban élnek és fogalmuk sincs arról, hogy vidéken élő embertársaink milyen, naponta elszenvedett viszontagságokon esnek át.

 A film hősnője, egy tizenöt éves leányka gyereket vár. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen minden nap előfordulnak hasonló esetek szerte Ausztráliában. A történet pikáns fordulója az, hogy a születendő baba apja nem más, mint a kislány-anya nagyapja. Azt hiszem azonban, hogy ezzel már tóbbet is elárultam a kelleténél, mivel a film csak nagy késéssel jelent meg a helyi vásznakon. A késedelem okát egyesek megint csak a kormány szükségtelen és illetéktelen beavatkozásában látják.
A kormány ugyanis késlekedett az anyagi alap megadásával, mondván, hogy a film nem reális és nem hangsúlyozza eléggé ausztrál eredetét, mivel a film történetéhez hasonló esetek bárhol a világon előfordulhatnak. Így aztán filmgyártóink kénytelenek voltak az egyik főjelenetet átírni. Ebben a jelenetben a kis hősnőt, (a szerepben Melles Mucival), a szerelemteli nagypapa éppen meztelenül üldözi. Az új verzió szerint ez a jelenet tehát nem a gazdasági lakóépület hálószobájában, hanem a szabad ég alatt, mégpedig a juhkarámban játszódik. A háttérben kenguruk szökellnek, és papagájok rikoltoznak. Ez megadta a film hiányzó realitását és a kormánytól pedig a szükséges dohányt. Művészi egyensúlyozással sikerült elérni azt is, hogy a kislány sikoltozását a juhok bégetése elnyomja.

A film azzal a jelenettel fejeződik be igen meghatóan, hogy egy csomó év elmúltával, amikor már a bébi megszületett, meg már legalább úgy hat év körüli, a most már nagylány óriási szeretettel ránéz a nagyapjára, aki egyúttal gyerekének papája is, és megkérdezi az öreg palitól: "Nagyapó! Ugye most már mehetünk Sydneybe is?" és a legényke is nagy szeretettel ránéz az öreg fickóra és miközben legyek ezreit csapkodja le az arcáról, ő is megszólal:  "Tényleg apu, illetve dédapu! Mehetünk? Most már talán mehetnénk Sydneybe is." És itt, ennél a megható pontnál, egyre erősödő légyzümmögés közepette a háttérben felvillan Sydney két, világszerte ismert szimbóluma, mármint az Operaház és a Híd, mialatt a film lassan elsötétül. THE END. Ilyenkor a közönség érzékenyebb tagjai minden esetben kapkodva nyúlnak a papírzsebkendőkért, hogy szemtörölgetés mellet még hangos orrtrombitálással mondjanak búcsút e nagy filmeseménynek a mozi takarító személyzetének őszinte örömére. Ha az ember a T-hirdetéseket sem hagyja figyelmen kívül akkor elmondhatjuk, illetve a film bevételét szemmel tartó egyének el is mondják, hogy vannak olyanok, mégpedig szép számmal, akik a fenti remekművet még talán ötször is megnézték.

Tehát ilyen és ehhez hasonló művészi filmeket csinál a mi Goldwaterünk. Most azonban legutóbbi filmje, a Cannest is megjárt "Sellő a Murray folyóban" járt az eszemben. A filmet óriási reményekkel vitték ki Cannesba és mint reménytelent hozták vissza. Nos, erről a filmről akartam a nagy Bubival elbeszélgetni, amennyiben a beszélgetés a sok sör ellenére még lehetséges.

Illedelmesen letelepedtem mellé a bárnál és még illedelmesebben megszólítottam. - Jó napot, Bubi úr! Hogy megy?

Lassan felém fordult, és ahogy rám nézett italos szemeivel, már tudtam, hoqy a beszélgetéssel kapcsolatban szerencsém lesz.

- Nicsak! Hát nem mindenütt találok valakit, aki ismer?! Még itthon, Ausztráliában is. - Igen elégedettnek hangzott.

A pult mögött ácsorgó barman is életre kelt és nekem szentelte érdeklődését.  Nem valami túlságosan finom modorban nekem szegezte a kérdést.

- Maga ismeri ezt az idősödő pasast? Már itt ül legalább egy órája és állandóan csak sört rendel és azt kérdezgeti, hogy ismerek-e valami Bunit, vagy a frász tudja kit. Nem akarja bevenni azt, hogy én nem ismerek semmiféle Bubit, Tubit, vagy egyéb, hasonló nevű átkozott idegent.

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy ismét rendeljek. A sör rövid időn belül meg is érkezett. Akkor ismét Bubihoz fordultam, nem reagálva a fenti önhirdetésére.

- Ma, hallottam a teliből, hogy a "Sellő" nem futott be úgy, ahogy vártátok. Micsoda szerencsétlenség!
 
Bubi azonnal harapott.

- Igen, nagy szerencsétlenség nemcsak nekem, hanem egész Ausztráliának. Többet vártam, többre számítottam - motyogta.

- De hát mi okozta a bukást? - érdeklődtem tovább. Erre a nagy művész szinte azonnal kioktatott.
- Végeredményben nem beszélhetünk bukásról - és itt nagyot húzott söréből. - Az a meggyőződésem, hogy nem sokat értenek ott a valódi művészethez és ebbe beleértem a bírákat is. Másrészt meg mi nem vagyunk olyan gyakorlottak még, hogy olyan filmeket csináljunk, mint Spielberg, meg Yoram. Milliók sem állnak a rendelkezésünkre, hiszen mi kis nemzet vagyunk - fejezte be bús tónussal.

- Na, de mégis, mi volt a fő probléma? - firtattam tovább. - Talán a film tárgya?
Tudtam, hogy ezzel az utolsó kérdéssel szíven ütöttem a dolgot.

- A fenét! Azzal nem volt semmi baj. Hiszen rajtunk kívül ki tudja azt, hogy a Murrayban nincsenek sellők?

- Igen, de a film ott nem is állt meg...

- Hát persze, hogy nem! Úgy megy tovább, hogy a mi Sellőnk néha felbukkan Skóciában, mégpedig a Loch Nessben. Mint egy Ozzi szörny, legalább is azt hiszik róla. De ebben nem is egészen biztosak, mert soha nem tudják elkapni. Ha a Loch Nessben kutatnak, akkor a Sellő hazajön a Murrayba. Ha mi keressük itt, akkor meg szépen átúszik a Lochba. Ezzel így ez a mi megoldásunk egyúttal a Loch Ness szörnyére is. Nem is rossz, mi?

- Hogy érti azt, hogy átúszik?

- Mi van veled, ember?! Túl sokat ittál már, vagy talán nem is láttad a filmet? - csapott le rám hirtelen Bubi.

Töredelmesen bevallottam, hogy bizony még nem láttam a filmjét. Arról gondosan hallgattam, hogy a cannesi bukás után most már valószínű, hogy nem is fogom látni. Legalább is a moziban nem. Minek kidobni rá a nyolc dollárt, ha most már majd nemsokára a televízió fogja mutatni, méghozzá többször is a többi, szintén félresikerült ausztrál filmmel együtt, elfogadott, régi szokásnak megfelelően.

Az azonban biztos, hogy Bubit jó hangulatban találtam, mert elhatározta, hogy arcátlanságom ellenére, mármint annak ellenére, hogy világhírű filmjét még  nem láttam, mégis megmagyarázza nekem a dolgokat.

- A Sellő egy földalatti csatornán keresztül átúszik Skóciába, onnan meg vissza. Most már érted? Hogy azonban a környezetvédelmi mókusokat se hagyjuk ki  a játékból, valami agyalágyult beíratott a filmbe egy jelenetet, amelyben Sid Brúnó, a férfi főszereplő csak úgy, mellesleg szerelmes lesz a Sellőbe, egy eldobott, sima gumiabroncsot talál a vízben.

- Hol? Ausztráliában vagy Skóciában? - érdeklődtem.

- Hát az meg mi a fenéért érdekes? Persze, hogy itt. Talál egy rohadt gumikereket egy csomó söröskanna, meg használt injekciós tű között és mivel szerelmes a csinos kis Sellőbe elhatározza, hogy kiszedi a bedobott szemetet. Ez nagyon tetszett a Zöldeknek, de itt ütött be a krach. A Sellő farka beleakad a gumiba.

Kérdő tekintetemet látva folytatta.

- A hős szerepére eredetileg Arnold Schwarzeneggert kértük fel, de ő nem ért rá, bár nagyon sajnálta. Így került a szerepbe Sid Brúnó, aki bár súlyemelő Darwinban, de mégsem olyan erős, mint Arni. Így esett meg az, hogy amikor a Sellő beleakad a gumiba és azt Sid nehezen ugyan, de leráncigálja róla, a gumi egy kicsit megtépi a sellő-hölgy farkát. Hát a hülyék nem azt a példányt vitték ki Cannesba, ahol mindez tisztán látszik és a kijavított példányt meg itthon hagyták?!

 - Tiszta szerencsétlenség! Micsoda balszerencse! - ordítottam most fel én is. - Na és? Volt még valami más is, ami a film sorsát megpecsételte? - most már valóban érdekelt az ügy.

- Hogy volt-e? - nézett rám A Nagy Lángész szikrázó szemekkel. - De még mennyire, hogy volt! A zsűritől kezdve a meghívott vendégekig mindenki, de ha azt mondom, hogy mindenki, akkor azt is értem, hogy mindenki végigröhögte a jelenetet! Pajtás! Olyan röhögő kórust még életemben nem hallottam. Én a filmet drámának szántam és nem valami röhögtető vígjátéknak. Nem véletlen, hogy azután a bizonyos este után, amikor bemutattuk, a "Sellőt" levették a drámai filmek listájáról és a komédiák közé sorolták. Az én filmem... Egy csoportban Stan és Pannal, meg a Monty Python cirkusszal! - sóhajtotta.

Csak kis szünet után volt képes folytatni, de nem engedtem.  Minek izgassa tovább magát, hiszen már úgysem segít a dolgon. Annyira belejött azonban, hogy még egy újabb pohár sör megjelenése sem hallgattatta el.

- Neked még azt is elárulom, hogy a farok szakadási jelenettel mutattuk be a filmet itthon is. Na és hogyan viselkednek a nézők itthon, Ausztráliában? Először is nincs röhögés. Azok a nézők, akik még bent maradtak a moziban egy emberként felugranak helyükről, még a pattogatott kukoricát, meg a fagylaltot is félrelökve vastapssal jutalmazzák Sid Brúnó küzdelmét, a Sellő-kislány kiszabadítását a gumikerék öleléséből! Ilyen taps csak az "Elfújta a szél", meg az "FBl története" esetében hallottam. Arról nem is beszélek, hogy hányat láttam, aki a szemét törölgette a jelenet után.

- Hányat? - kérdeztem szinte akaratlanul, mivel nem tudtam kíváncsiságomat megfékezni.

- Azt mondtam, hogy erről nem is beszélek! - dörrent rám Bubi.

 Aztán egy pár korty sör után csendesebben folytatta.

 - Ez a jelenet jelképezi egyébként az elnyomott népek számára a reményt. Van még valaki, aki melléjük áll és harcol kiszabadításukért! Arról nem tehetünk, hogy a farok túl hosszú volt és beleakadt a gumiba. Ezt úgy magyaráztuk, hogy noha támogatjuk szabadság harcukat, de azért a harc nem könnyű és előállhatnak problémák is. Ez az egész egy nagyon gyönyörű szimbóluma annak, hogy Ausztrália velük van és támogatja őket. Hát ezen röhögtek azok a hülyék, hogy majdnem becsináltak.

- Mely országokra gondolsz itt, Bubikám? - nem átallottam közbeszólni.

- Hát a mi földrajzi fekvésünket figyelembe véve először is Kelet-Timorra. De ott van Kína is Tibettel együtt. A kelet-európai országok most már elnyerték szabadságukat, így tehát ezekre kell koncentrálnunk.

- Na és eladtátok valahol a filmet? - kockáztattam meg a kényes kérdést.

-Igen, kérlek, rengeteg országban. Hogy egy néhányat említsek Maldives, Szomália és Peru igen komoly érdeklődést mutatott ezirányban. Nagyon kevés ország volt, amely negatív érdeklődést mutatott.

- Tudnál talán ezek közül is egyet-kettőt említeni?

- Igen, pontosan egy párat tudok említeni. Indonézia és Kína. Az első Kelet-Timor, a másik meg Tibet miatt.

- Talán egy jó sex jelenet még segíthetett volna... - javasoltam bizonytalanul.

- Az is volt. Martha Melles van a Sellő szerepében, ami szintén nem véletlen. De ki hiszi azt el, hogy egy életerős ember, mint Sid Brúnó akármit is csinálna egy tépettfarkú sellővel, mégpedig a Loch Ness partján?

- Vagy a Murray partján - tettem hozzá segítőkészen. Aztán gyorsan, komolyan hozzátettem. - Hát ez igaz - ismertem el. De azért még megkérdeztem. - Miért? Hát Sid is átuszott Skóciába?

- Na mi az? Valóban elvesztetted még azt a kis képzelő tehetségedet, ami még talán volt? Hát persze, hogy ő is  átúszott. Vagy talán azt gondoltad, hogy esetleg átrepült? Esetleg a Qantas vagy talán a British Airways első osztályán? Gondolkozz csak, ember! Mi lenne akkor úgy a film realitása? Semmi. Abszolúte semmi.

És most ő is elkezdett röfögésszerűen röhécselni. Nagyokat horkantott poharába, miközben befejezte sörét. Már világos volt, hogy tovább nem boldogulok vele, de egyébként is most már tisztán láttam, hogy mi volt a legutóbbi "kiváló" és "szenzációs" filmünk bukásának oka, ami egyébként ismét az ausztrál "filmgyártás büszkesége" is volt. Felhörpintettem sörömet, és Bubit barátságosan hátba vágva felálltam. Nem tudtam megfelelő szavakat találni vigasztalására, ezért csak így szóltam.

- Ne búsulj, pajtás! Majd legközelebb jobban sikerül. Még az a szerencse, hogy nem a te, hanem a részvénytulajdonosok és főként az adófizetők pénze van a Sellőben.

Válaszul csak szótlanul rámkacsintott, én meg cinkos mosollyal az arcomon kiléptem a "Vidám Tehén"-ből.

Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva