Várhegyi Tivadar (1977)
ÚJ AUSZTRÁL – HAT ÉV UTÁN


Múlt vasárnap feleségemmel a délutáni filmet néztük a TV-n. A film gyenge volt, bizonyára nem Hollywood "arany évei" teremtették. Feleségem azt állította, hogy húsz éves lehetett, de szerintem harminc is megvolt. Mármint a film. Ezen aztán a szünetekben el-elvitatkoztunk, ami megszabadított az unalmas, sokszor ismételt hirdetések nézésétől.

Fiam, aki a padlón játszott, hirtelen felém fordult. Ebből arra következtettem, hogy bizonyára nekem mondott valamit, amit a zajtól nem hallottam. Ezt az egészet feleségem is azonnal észrevette, és félreérthetetlen jelekkel magyarázta a kis embernek, hogy beszéljen hangosabban. Feleségem ezt többnyire igen finoman és tapintatosan így szokta a gyerek számára érthetően kifejezni: "Beszélj hangosabban, mert tudod, hogy apád süket, amikor a telit nézi." Ez már elfogadott vélemény volt és nem tartottam érdemesnek vitatkozni a dolgon.

Mi több, hogy békés szándékomat a család picije felé is kimutassam, kikapcsoltam a készüléket. Hadd tudja fiam, hogy noha ő még kicsi, de annak ellenére az ő szava is számít a családban. Engem senki sem fog bíróság elé hurcolni azzal a váddal, hogy eltiprom a jövendő nemzedék jogait! És abban a pillanatban máris megütötte fülemet a vékonyka hang:
"Daddy, mi is új ausztráliaiak vagyunk?"
Hm. Hát, izé. Ez aztán a fogas kérdés! Mit is válaszolhatnék? Ha azt veszem alapul, hogy már hat éve annak, hogy zuhogó esőben Sydney földjére léptünk, akkor a válasz határozottan csakis nemleges lehet. (Te Atya Isten! Már hat éve?!) Ha igennel válaszolok, akkor mit fog szólni az, aki tegnap vagy tegnapelőtt érkezett a török hegyekből, vagy menekültként a vietnami rizsföldekről? Viszont ismerek olyanokat is, akik már legalább harminc éve vannak itt és szinte még hivatalosan is újnak számítanak. Arról nem is beszélek, hogy az ittszületettek számára halálomig, vagy legalább is mindaddig, amíg itt lakunk, mindig újak maradunk. Ez szinte olyan, mintha szakállas öregeket fiatalembernek neveznénk.

Nevem továbbvivője, Paul, már szerencsésebb helyzetben van. Az angol nyelvet valódi, hamisítatlan ausztráliai kiejtéssel beszéli. Amikor hallom, néha az a benyomásom, hogy száját öblögeti, amikor beszél. Ez azonban csak egy kis jele annak, hogy itt nő fel. Magyarországot, de hat éve elhagyott szülőföldjét, Angliát is csak hírből ismeri. Ő azonnal száz százalékos ausztráliaivá válik ahogy elhagyja a "Mr. Váhigi" nevet és Smithnek, Brownnak, vagy akárki másnak nevezi magát.

De hogyan tudom mindezeket megmagyarázni egy hatévesnek, aki alig két-három éve még kekszet akart a TV-hírek olvasójának a szájába nyomni, mégpedig a képernyőn át?

Nagyon buta arcot vághattam, mert feleségem segített ki a szégyenteljes csendből. Hát milyen apa ez, aki nem tud azonnal választ adni egy egyszerű kérdésre sem?! Mi lesz majd később, amikor majd a kérdések áradata minket is elér, mint ahogy eléri a többi, összes szülőt?!

El kell ismernem, hogy nejem segítsége, mint minden másban is, nagyon gyakorlatias volt. Azt mondta Paulnak, hogy igen, mi még új ausztráliaiak vagyunk, de Aputól függ, hogy meddig. Hát igen! El kell ismernem, ez aztán a válasz! Olyan "Nesze semmi, fogd meg jól." És ami a fő, valami, ami megint csak attól a bizonyos Aputól függ. Szerencsére azonban Paul nem feszegette tovább a dolgot, ami megnyugtatott. Mi lett volna ugyanis, kérném szépen, ha tovább kérdez? A következő kérdés ugyanis csakis az lehetett volna, hogy na és Apu mikor fog valamit csinálni az ügyben? Hát fiam, apu azóta is gondolkodik, nem, szinte rágódik a dolgon.

Mert valóban, hogyan is állunk, csak úgy általában a dolgokkal? Hat év múlt el. Akkor azt mondtuk, ha nem tetszik itt, akkor még mindig van visszavezető út Angliába. Azóta meg régi barátom, Tökföldy Tihamér is megérkezett Angliából, mégpedig feleségestől együtt. Most azt híreszteli mindenfelé és főként mindenkinek, hogy csak azért jöttek, mert én olyan szép és hosszú levelekben ecseteltem nekik az itteni életet.

Nézzük csak, hogy mennyire jutottunk az elmúlt hat év alatt. Jómagam már odáig jutottam, hogy nyaranként nem vetem meg a rövid nadrágos, térdzoknis viseletet. Ez a nemzeti viselet a nyár folyamán és csakis a rosszmájúak beszélik azt, hogy más célt is szolgál, nemcsak azt, hogy a forróságot egy kicsit elviselhetőbbé tegye. A forró nyárról beszélve, soha nem felejtem, hogy az első, itteni nyarunk alkalmával annak forróságával kapcsolatos és félve elrebegett panaszainkat a helybeliek széles vigyorral csak ezzel a jelszóval ütötték el: "Nem baj. Majd hozzászoknak." Hozzászoktunk? A fenéket! Minden nyár forróbbnak és hosszabbnak tűnik azóta is. Na és fiam? Amikor először látta nyári öltözékemet azonnal szaladt az anyjához: "Anyu! Anyu! Most már majd Apu is jöhet velem a homokban játszani!"

Aztán ott vannak az apró dolgok is. Például azt sem tudtam megszokni, hogy itt az üzletekben a valódi, régi, helybeli lakos soha nem kéri, hanem mindig, azonnal megköszöni, amit akar. Nem azt mondják, mint minden más, földi halandó, hogy húsz deka sajtot kérek. Dehogy. Itt azt mondják, hogy kétszáz gramm sajt, köszönet. Ha példának okáért egy darab deszkát akar venni, mondjuk egy méter kilencven centit, akkor azt mondja, hogy ezerkilencszáz milliméter, köszönet.

Ami még a hat év mérlegen van és hirtelen eszembe jut, az mind negatív, mind csak veszteség számunkra. Például nincsen külön hűtőszekrényünk csakis sör számára a garázsban. Lehet, hogy ez azért is van, mert nincs garázsunk. A másik ok meg bizonyára az, hogy még mindig régimódi európaiak vagyunk és azt mondjuk, hogy akármilyen hírek is keringjenek róla, nekünk a csapi víz is megfelel Sydneyben.

Ez nem jelenti azt, hogy fennhordom az orrom, és azzal akarom mutatni a helyiek előtt, hogy különb vagyok náluk, mert nem süllyedek le a sörivók szintjére, mivel pezsgőre nem telik. Ha jól megnézem, akkor biztosan tudom, hogy az orrom sem mutat az ég felé. Senki, még feleségem sem foghatja rám azt, hogy felvágós vagyok.

Miután ezekkel a kijelentésekkel könnyítettem magamon, most még csak annyit kell hozzátennem, hogy eddig itt még soha senkit nem szólítottam "mate"-nek. (Ez a szó a nagy angol-magyar szótár szerint a következőket jelenti a mi nyelvünkön: pajtás, cimbora, szaktárs, élettárs. Kiejtése pedig mét-nek hangzik.) Kedves Olvasóimra bízom, hogy melyik magyar szót választják kifejezésére. Azt azonban a magam részéről nyugodtan és nyíltan kijelenthetem, hogy nekem egyetlen helybeli lakos sem tartozik a fent megnevezett csoportok tagjainak sorába! Ebből kifolyólag tehát elvárom azt, hogy engem senki fia vagy lánya ne métezzen le. Szóval ennek megfelelően nem fakadok sírva és ölelem magamhoz a benzinkút tizenéves dolgozóját, aki emígyen szól hozzám, miközben orrát piszkálja: "Mennyi legyen, mate?" Ahelyett elnézően mosolygok és így gondolkodom: Ne hibáztassuk szegényt, hiszen nem tudja, hogyan kell viselkednie. Hiszen senki sem tanította meg rá.

Mi van még, ami a hat évvel és az "új ausztráliai" jelzővel kapcsolatos? Ja, igen. Az egyik reggel a rendőr megállította, illetve leszirénázta kocsimat, méghozzá munkába menet. Mosolyogva (!) megkérdezte, hogy új ausztráliai vagyok-e? (Azért tettem felkiáltójelet a mosolygás után, mert az a tapasztalatom, hogy a mosolygó rendőr az, aki valóban veszélyes. Mivel azonban nincs túl nagy tapasztalatom ezen a téren, maradjon ez csak egy kis találgatás.) Amikor azt feleltem, hogy már hat éve lakom itt, a mosoly eltűnt az arcáról és hajtási jogosítványomat kérte. Azután körülbelül kevesebb, mint két perc leforgása után adott egy hivatalos papírt, mely szerint gyorshajtás bűnét követtem el és mint ilyen, egy hónapon belül ötven dollár bírságot kell fizetnem. Ezek után senki sem vádolhatja a hatósági embereket azzal, hogy különbséget tesznek “új” vagy “régi” ausztráliai között.

A hat év alatt ért egy pár csalódás is. Az egyik az volt, hogy nem találkoztam jellegzetes ausztráliaival. Ezen személyek alatt természetesen azokat értem, akikről a különböző, főként ausztráliai kiadású könyvekben oly sok jót és szépet olvashatunk. Hol vannak azok a bronzbarna, csupa vasizom és erő, szőke és kékszemű Góliátok, akik mindig készek arra, hogy a bajbajutottakon segítsenek? És ezek alatt még csak nem is a férfiakat értem, hanem a lányokat! És azok a csodálatos férfiak, minden egészséges lány álmainak tárgya szerte a világon! Azok hol vannak? Itt csak nagyhasú gombócokat látni. Amikor pedig látja őket az ember, csak egyetlen, égető kérdésre szeretne választ kapni: Mikor esedékes a baba?

Iszonyattól megdöbbenve kérdezhetné akárki, hogyan lehetséges az, hogy már hat éve itt élek és mégsem találkoztam igazi, jellegzetes ausztráliaival? Az egyik és talán legfontosabb oka az, hogy nem járok kocsmába, ahol ezek az igazi ausztráliaiak találhatók. (Egyébként is ezeket a létesítményeket itt szemérmesen hotelnek nevezik.)

A TV-n sokszor nézem a jellegzetes ausztráliainak nevezett és "a mindennapi életből merített" drámasorozatot. Abban sokszor zuhanyozás közben zavarják egymást a ház lakói.

Ha Mr. X, aki jellegzetes ausztráliai, mégpedig szinte csakis könyvekben és filmeken előforduló változatban, aki magas és sovány, csupa izom változat zuhanyozik, akkor biztos, hogy egy nagyon csinos, fiatal és szintén jellegzetes ausztráliai lány rányitja nemcsak a gondosan nyitva hagyott lakás ajtaját, de még a zuhanyozót is. Ezek után az már csak természetes, hogy együtt zuhanyoznak, mint ahogy azt már mindenki jogosan elvárhatja a legszárazabb földrész lakóitól, akiknek feladata az, hogy a víztakarékossági szempontokat minden alkalommal szem előtt tartsák.

Engedjék meg azonban, hogy tovább menjek. Ha a fent leírt személyek jellegzetes ausztráliaiak, akkor ismét csak nyugodtan kijelenthetem, hogy még egyetlen eggyel sem találkoztam. Pedig nemegyszer én sem zárom be az ajtót zuhanyozáskor. Senki oda se fütyül, nemhogy még a zuhanyozóba is benyitna! Még saját feleségem sem. Az Ő esetében viszont igaz az is, hogy ez a közömbösség nemhogy nem jellegzetes, de nem is ausztráliai.

E mély csalódás után azonban elvárom azt, hogy engem senki ne okoljon azért, ha esetleg életem végéig "új" maradok. Mármint ami Ausztráliát illeti.

Az Art'húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány megbízásából az oldalt Windisch József készítette.
(C) 2001. - Minden jog fenntartva